Bámidbár (בְּמִדְבַּר) hetiszakaszát minden évben Sávuot ünnepe előtt olvassuk. Sávuotot a Tóraadás ünnepeként, valamint az aratás és a zsengék ünnepeként is ismerjük.
A demokrácia alapelvei között gyakran említik a vallás és az állam különválasztását. A zsidó hagyomány esetében azonban ez az elv általánosságban nehezen értelmezhető, hiszen ünnepeink jelentős része – különösen a három zarándokünnep: Pészah, Sávuot és Szukot – szorosan összefonódik a zsidó nép történelmével és Izrael földjének mezőgazdasági ciklusaival.
Pészah nemcsak az egyiptomi kivonulás emléke, hanem az első aratás ünnepe is. Szukot egyszerre idézi fel a pusztai vándorlás negyven évét, a sátorban lakás időszakát, valamint a termények betakarítását. Az előttünk álló Sávuot pedig a Tóraadásra, az aratásra és a zsengék napjára emlékeztet.
Hetiszakaszunk neve azt jelenti: „a pusztában”
A szidra központi témája Izrael népének megszámlálása: a pusztai vándorlás kezdetén 603.550 húsz év feletti férfit vettek számba. Külön írták össze a levitákat, akik az aranyborjú bűne után átvették az elsőszülöttek helyét a szent szolgálatban, mivel egyedül ők nem vettek részt a bálványimádásban. A leviták száma 22.273 volt. Mivel az elsőszülöttek száma ennél kétszázhetvenhárommal többnek bizonyult, nekik öt sékellel kellett megváltaniuk magukat. Innen ered a Pidjon háBén (פדיון הבן) szokása, vagyis az elsőszülött fiúgyermek megváltása, amelyet a harmincadik napon tartanak.
A Tóra nem véletlenül emeli ki már a hetiszakasz első mondatában, hogy mind a népszámlálás, mind a mózesi tanítás a pusztában – „bámidbár” – történt. Izrael a pusztában vált valódi néppé, miután megszabadult Egyiptom fizikai és szellemi rabságából. A puszta a városi romlottságtól való távolságot jelképezte; a sátor pedig a tiszta egyszerűség, a szerénység és az alázat szimbóluma lett, szemben a városi házak kényelmével és elpuhító hatásával.
Amikor Jeremiás próféta Jeruzsálem romlottságát ostorozta, így szólt:
„Bár lenne otthonom a pusztában, hogy elhagyhassam népemet.”
Ugyancsak Jeremiás idézi fel a nép aranykorát, amikor ezt mondja:
„Emlékezem ifjúságod szeretetére, amikor utánam jöttél a pusztába, a kietlen földre.”
Egy midrási legenda szerint az Ö.való több népnek is felajánlotta a Tízparancsolatot. Az egyik nép a „Ne ölj!” parancsolatát nem tudta elfogadni, a másik a „Ne lopj!” igéje ellen tiltakozott, a harmadik pedig a „Ne paráználkodj!” parancsa miatt utasította vissza. Izrael azonban kérdés nélkül elfogadta a Tórát.
„És szólt I.ten Mózeshez Szináj pusztájában” — így kezdődik hetiszakaszunk.
Évről évre, Sávuot ünnepéhez közeledve újra meghalljuk ezt a mondatot, és ismét hitet teszünk a Tóra mellett. A hagyomány szerint ezzel nemcsak saját fennmaradásunkat, hanem a világ megmaradását is szolgáljuk. Izrael fennmaradásához elválaszthatatlanul kapcsolódik az a tény is, hogy népünk adta a világnak a Bibliát.