A hagyomány szerint: „Kol Jiszráel árévim ze báze” – „כל ישראל ערבים זה בזה” –, vagyis Izrael minden tagja felelősséggel tartozik a másikért. Ez a közösségi felelősség jelenik meg Mátot-Mászé (מַּטּוֹת–מַסְעֵי) kettős hetiszakaszunk elbeszélésében is.
Mátot, és ami a sorok között van
Reuvén és Gád törzsei Mózes elé járultak azzal a kéréssel, hogy letelepedhessenek a nemrég elfoglalt, Jordánon túli területen. Mózes azonban keményen megfeddte őket kérésük miatt: „Testvéreitek háborút viselnek, ti pedig békében akartok élni?!”
Mivel Izrael népe éppen Kánaán meghódítására készült, Mózes úgy értelmezte Reuvén és Gád törzsének kérését, hogy ki akarnak maradni a harcokból. Attól félt, hogy ez megosztja a Jordán két partján élő népet, és ezt olyan súlyos vétségnek tartotta, mint amikor Izrael a midjániták hatására a Báál-bálványt imádta a pusztában. Mózes azonban tévedett, amikor meggyanúsította a két törzset. Ők így válaszoltak: „Mi csupán családunkat és nyájainkat hagynánk itt, miközben élharcosokként, chálucimként vennénk részt testvéreinkkel Kánaán elfoglalásában.” Mózes ekkor megértette jó szándékukat, és éppen ezt az „élharcos” ajánlatot szabta feltételül ahhoz, hogy később visszatérhessenek a Jordánon túli területre.
Eddig tart az elbeszélés. A kollektív felelősség elve alapvető eszmeként vonul végig a Biblián. Már ebben a történetben is arra inti Mózes a két törzset, hogy I.ten haragja nemcsak őket, hanem az egész népet sújthatja. Józsua könyvében a Jordánon túli törzsek oltárt emeltek. A Jordánon innen élő tíz törzs ezt szakadási kísérletnek vélte, ezért küldöttséget menesztettek Reuvén és Gád törzséhez, hogy figyelmeztessék őket: ne merészeljenek I.ten és a nép ellen fellázadni egy külön szentély építésével. A két törzs azonban nem külön szentélyt akart létrehozni, hanem éppen ellenkezőleg: az összetartozást kívánta jelképezni a Jordán két partján élők között. A nép egysége így megmaradt, a küldöttség pedig megnyugodva tért vissza Kánaánba.
A kollektív felelősség elve nemcsak ugyanarra a nemzedékre vonatkozik. Népi mondásként említi a Biblia: „Az apák ették a savanyú szőlőt, és a fiak fogai vásnak bele.” A próféták ugyan rendre intik a népet, és cáfolják a nemzedékeken átívelő felelősség és bűnhődés gondolatát: „Ki-ki saját vétkéért lakoljon, ne bűnhődjék az apa a fiú cselekedetéért, sem a fiú az apa vétkéért.” Mégis, a Szentély pusztulása után így gyászol a költő: „Apáink vétkeztek, de ők már nincsenek, mi pedig az ő bűneikért szenvedünk.”
Mászé többek között két fontos témáról szól
A második szakasz, Mászé, többek között két fontos témáról szól. Az egyik a törvényesség fejlődése a bibliai társadalomban, amely lehetővé tette, hogy az emberöléssel vádolt személyek menedéket találjanak az addig szokásos vérbosszú elől. A vérbosszú ugyanis nem tett különbséget a szándékos gyilkosság, valamint a véletlenül vagy hanyagságból okozott emberölés között. „Aki más ember életét oltja ki, vérével lakoljon tettéért, mert Isten képmására teremtetett az ember” – így szólt I.ten Noéhoz az özönvíz után. Már a legrégibb időkben is hittek az élet szentségében, és úgy vélték, hogy a kiontott vért a vérbosszú formájában kell „kiengesztelni”. A bíráskodás ekkor még nem a szándékot vizsgálta, hanem elsősorban magát a megtörtént cselekedetet.
A mostani szidra „menedékvárosok” felállítását írja elő azok számára, akik nem szándékosan oltottak ki emberi életet. Hat ilyen várost jelöltek ki, és a nem szándékos emberöléssel vádolt személy bírói döntés alapján ezek egyikébe menekülhetett. Ott kellett tartózkodnia a főpap haláláig. „És a gyülekezet mentse meg a gyilkost a vérbosszútól.” Ha azonban szándékos gyilkos menekült volna ilyen városba, őt ki kellett adni a vérbosszút álló kezébe. A törvény azt is előírta, hogy gyilkossági ügy megítéléséhez tanúvallomásra van szükség.
A másik törvény a leányörökösök házasodási szabadságát korlátozza. A tizenkét törzs között kiosztott földbirtok „szentsége” nemzedékről nemzedékre szállt. Ezért ha fiúörökös híján leány örökölt, csak saját törzséből való férfihoz mehetett feleségül, hogy a föld ne kerüljön át egy másik törzs birtokába. Ezzel a törvénnyel zárul nemcsak a mai hetiszakasz, hanem a Tóra negyedik könyve, a Bámidbár is. Az utolsó mondat felolvasását követi a kiáltás: „Cházák, cházák vönitcházék!” – „Légy erős, légy erős, és erősítsük egymást!”