Kettős hetiszakaszunk első fele, Chukát, a pusztában vándorló Izrael első nagy háborúit idézi fel. Amikor Izrael fiai a Vörös-tengertől Kánaán felé indultak, át kellett haladniuk a mai Transzjordánia területén. Nem hódítani akartak, még kevésbé letelepedni, hiszen az Ábrahámnak ígért ország keleti határát a Jordán és a Holt-tenger jelentette.
Mózes ezért átvonulási engedélyt kért Szichontól, az emoriták királyától, valamint Ugtól, Básán királyától. Követei békés szándékkal szóltak: nem térnek le az útról, nem mennek át mezőkön és szőlőkön, s a kutak vizét sem isszák. A két király mégis sereggel vonult Izrael ellen, de vereséget szenvedtek. Mózes a győzelem után sem kívánta benépesíteni a területet; csak Reuvén, Gád és Menáse fél törzsének kérésére engedett, miután megfogadták, hogy élcsapatként vesznek részt Kánaán elfoglalásában.
Jordánon túli terület helyzete mindig különleges volt
A későbbi történetek is ezt mutatják. Amikor a két és fél törzs Józsua idejében oltárt emelt ott, a nép attól tartott, hogy el akarnak szakadni Izraeltől. Pinchász főpap küldöttsége számon kérte őket, ám ők megnyugtatták testvéreiket: az oltárt nem külön szentélynek, hanem emlékjelnek szánták. A Tóra és Józsua könyvének elbeszélései szerint az Ígéret Földjének szentsége elsősorban a Jordán nyugati partjához kötődött.
A történelem során ugyanakkor többször is zsidó fennhatóság alá került a Jordánon túli vidék. Dávid király leigázta Moávot és Ammont, Salamon örökölte ezeket a területeket, majd a hasmoneus korban Alexander Jánáj is uralta egy részüket. A „teljes Erec Jiszráel” fogalma ezért történetileg változó volt: volt idő, amikor még a Jordántól nyugatra eső terület sem állt teljes egészében zsidó kézen. Ami azonban mindvégig szilárd középpont maradt a zsidó hitben és emlékezetben, az Jeruzsálem volt. Több mint kétezer éven át érte imádkoztunk, s benne láttuk Erec Jiszráel szívét.
A második hetiszakasz, Bálák, Bileám „áldásával” foglalkozik
Az idézőjel nem véletlen: a hagyomány szerint Bileám áldásai közül csak egy maradt valóban áldás. Moáb királya, Bálák, a varázslót látta benne, ezért hívta, hogy átkozza meg Izraelt. A kor felfogása szerint az áldásnak és az átoknak mágikus ereje volt, s az elhangzott szó valósággá válhatott. Bileám azonban tudta, hogy I.ten akarata ellenére nem cselekedhet. Hiába ígért neki Bálák gazdagságot, figyelmeztette küldötteit: még aranyért és ezüstért sem hághatja át I.ten szavát. Mégis útnak indult, mert a benne élő varázsló átkozni akart, miközben a próféta tudta, hogy csak azt mondhatja, amit I.ten a szájába ad. Ezért haragudott meg rá az Ö.való: nem az út volt a bűne, hanem a szándék.
Bileám végül szellemi és anyagi természetű áldásokat mondott Izraelre. Beszélt kiválasztottságról, igaz életről, i.teni szeretetről, bőségről és győzelemről. Mégis csak egyetlen mondata kísérte végig a zsidó népet nemzedékeken át:
„Mily szépek a te sátraid, Jákob, hajlékaid Izrael.”
„מַה טֹּבוּ אֹהָלֶיךָ יַעֲקֹב, מִשְׁכְּנֹתֶיךָ יִשְׂרָאֵל”
A Tóra és a családi élet sátra tartotta meg a zsidóságot évezredek szenvedései közepette.