Hetiszakaszunk központi szereplője a levita Korách, akinek lázadása a maga helyén és idejében logikus fejlemény volt. Miután a félresikerült kémhistória nyomán világossá vált, hogy a büntetés 40 évre szól, és az érintettek a pusztaságban fognak meghalni, az elégedetlenek többé nem akarták panaszaikat a közelinek hitt kánaáni bevonulás utáni időkre halasztani.
„Ha úgyis itt döglünk meg” – mondhatta Korách – „akkor miért hagyjuk, hogy ez a Mózes így átverjen bennünket? Micsoda nepotizmus: minden fő tisztséget a közeli családtagjainak osztott ki: Ő a király, testvére, Áron a főpap és fiai szintén magas pozíciókat viselnek. Most meg ezt a tejfelesszájú Elicáfánt a leviták törzsfőnökének nevezte ki, holott én, Korách…”
Korách maga is a levita családból származott
Jichar fia volt, aki Ámrám után a második volt; Ámrám pedig Mózes és Áron apja volt. Korách okos, eszes embernek számított, ügyes demagógnak, aki a Midrás szerint felesége uszítására hallgatva szervezte meg a lázadást, abból kiindulva, hogy úgymond nincs vesztenivalónk. Mellette egy teljes törzs, az egykor elsőszülötti privilégiumot élvező Reuvénita törzs is acsarkodott Mózes ellen, amiért elvette tőlük az elsőszülöttséggel járó (elő)jogokat, és azokat is a levitáknak, a hűséges törzsnek adta. Reuvén fiait Dátán és Avirám, az ismert notórius bajkeverők, valamint Ón, Pelet fia képviselték. Ezek pártot ütöttek és anarchista indíttatású lázadást szítottak. Mivel minden zsidó szent, és I.ten közöttük tartózkodik, minek ide vezetők? – kérdezte a demagóg Korách. Ha pedig kell – itt vagyok én…
A lázadás nem öltött fegyveres felkelés formát
Korách röpgyűléseken bírálta „Mózes Tóráját” és gúnyolta azokat az egyes törvényeket, amelyek szerinte megrövidítik a szegény embereket. Dátán és Avirám odáig mentek, hogy nem voltak hajlandók elfogadni Mózes felhívását, miszerint tárgyaljanak egy áthidaló megoldásról. „Nem elég hogy kihoztál bennünket egy tejjel-mézzel folyó országból és itt a pusztaságban kószálunk – még uralkodni is akarsz rajtunk?! Nem tárgyalunk veled!”
Mózes ez alkalommal jobban a szívére vette a történteket, mint máskor. Most példás büntetést kért a lázadókra, és nem volt hajlandó imádkozni értük, noha ezt még az aranyborjú készítőiért is megtette. Miért? A hagyományos értelmezés szerint azért, mert Korách itt nem pusztán Mózes és Áron ellen hőbörgött – állítólag ő maga akart főpap lenni -, hanem a kinevezések i.teni eredetét is kétségbe vonta. Ezért kérte Mózes, hogy az Ö.való statuáljon olyan „meggyőző” büntetést, amely egyszer és mindenkorra „meggyőzi” az önjelölt és akarnok lázadókat arról, hogy Mózes nem önkényesen cselekszik, hanem az i.teni sugallat (Ruách Hákódes) szerint jár el.
Az első politikai lázadás
Azt is mondhatjuk, hogy amikor a nép vizet, kenyeret, húst követelt, az bizonyos értelemben érthető volt: ezek emberi szükségletek, az éhes ember nem akar mást, mint megtölteni a bendőjét. Itt és most azonban az első politikai lázadásról volt szó, minden látható reális ok nélkül: egyszerű, személyeskedő torzsalkodásról, amely nemcsak Mózes és Áron személyét és vezetését kérdőjelezte meg, hanem kinevezésük i.teni inspirációját is. Ekkor egy magában álló esemény történt: Mózes kérésére a föld „kinyitotta a száját”, és elnyelte Korach egész társaságát, Dátánnal és Ávirámmal együtt. Az egyetlen, akit a Tóra itt nem említ a különös földrengés áldozatai között, Ón volt, Pelet fia, a reuvéniták egyik képviselője. A Midrás szerint felesége mentette meg Ónt, amikor lebeszélte arról, hogy részt vegyen az utolsó lázadó tanácskozáson.