Gyakran tapasztalható, hogy közösségek, mozgalmak vagy pártok között kialakuló ellentétek mögött nem feltétlenül mély elvi, világnézeti vagy ideológiai különbségek állnak. Sokszor inkább személyes sérelmek, hiúság, sértett önérzet vagy beteljesületlen hatalmi törekvések vezetnek szakításhoz, pártoskodáshoz és belső megosztottsághoz. Hetiszakaszunk népünk ősi történetének egyik első ilyen példáját tárja elénk:
Korách és társai Mózes elleni lázadása
Korách, aki a leviták törzséből származott, a nép tekintélyes tagjai közé tartozott. Mégsem elégedett meg sem vagyonával, amelyről a hagyomány is megemlékezik, sem társadalmi rangjával. Magasabb méltóságra, talán főpapi vagy ahhoz hasonló tisztségre vágyott. Ezért maga köré gyűjtött kétszázötven előkelő férfit, valamint Dátánt és Ávirámot, akik korábban is viszálykodó természetükről voltak ismertek. Ezután Mózes és Áháron elé álltak, és szemrehányóan azt mondták nekik: túl sok hatalmat ragadtatok magatokhoz; hiszen az egész közösség szent, miért emelitek hát magatokat az Ö.való gyülekezete fölé?
Ezek a szavak mélyen megsebezték Mózest, Izrael első és legnagyobb vezetőjét. Meg tudta érteni a nép panaszait, amikor víz vagy élelem hiányában zúgolódtak, és azt is, amikor félelem töltötte el őket a háborúk miatt. Az a vád azonban, hogy ő uralkodni akar a népen, különösen fájdalmas volt számára, hiszen Mózes egész életét népe szolgálatának szentelte, és jobban szerette Izraelt, mint önmagát. Keserűségében ezért így fordult I.tenhez: egyiktől sem vettem el még egy szamarat sem, és senkinek sem ártottam közülük. Mózes azonban még ebben a helyzetben sem fordult el a néptől. Amikor az Ö.való az egész nemzedéket büntetéssel fenyegette, Mózes közbenjárt értük, és azt kérdezte: vajon egyetlen ember vétke miatt kell-e haragnak sújtania az egész közösséget?
Ez a magatartás mutatja meg igazán Mózes nagyságát
Ő nem csupán vezető volt, hanem a zsidó nép történetének egyik legmeghatározóbb alakja. Nem véletlen, hogy a Tóra azzal a kijelentéssel zárul: nem támadt többé Izraelben olyan próféta, mint Mózes. Korách lázadása idején azonban még őt is hatalmába kerítette a fájdalom és a kétségbeesés. A Tóra úgy fogalmaz, hogy amikor Mózes meghallotta Korách szavait, arcra borult. Először nem is talált erőt arra, hogy válaszoljon a lázadóknak. Végül maga az Ö.való tett igazságot: azok, akik Mózes és Áháron ellen fordultak, elnyerték büntetésüket, és a föld megnyílt alattuk. Korách, aki maga is Mózes rokonságához tartozott, féktelen ambícióból, irigységből és hamis vádaskodással akart a nagy vezető helyére lépni.
Szomorú felismerés, hogy ehhez hasonló jelenségekkel a mai korban is találkozhatunk. Vannak, akik saját beteljesületlen becsvágyuk miatt képesek közösségeket megosztani, pártokat kettészakítani vagy új mozgalmakat létrehozni, pusztán azért, hogy megszerezzék a vágyott pozíciót. Korách esetében a viszály nem maradt meg a szűk lázadó körben: a pártoskodás szélesebb körben is elterjedt a nép között. Sokan Mózest és Áháront tették felelőssé Korách és társai pusztulásáért, és másnap már így panaszkodtak ellenük: ti öltétek meg az Ö.való népét. Ekkor járvány tört ki a táborban, amely több ezer ember életét követelte.
A hagyomány szerint Áháron főpap állította meg a pusztítást
A nép közé sietett, füstölőáldozatot mutatott be, majd a halottak és az élők közé állt, és a járvány megszűnt. Mivel a kohaniták az ókorban bizonyos egészségügyi és tisztasági feladatokat is elláttak, Áháron cselekedete nemcsak csodás beavatkozásként, hanem a kor vallási és higiéniai eszközeinek alkalmazásaként is értelmezhető.
Áháron szerepe a Koráchhal való konfliktusban különösen figyelemre méltó. Bár a lázadás ellene is irányult, ő mégsem védekezett hangosan, nem vitatkozott és nem kereste a megtorlást. A hagyomány békeszerető emberként őrizte meg alakját. Az Atyák Mondásai szerint Áháron „szerette a békét és kereste a békét”. Éppen ezért, saját sérelmeit félretéve, annak a népnek is a segítségére sietett, amely fellázadt ellene. Mózes nagylelkűsége és Áháron békességre törekvő magatartása ismét megmentette Izraelt; végül csak a felbujtók fizettek súlyos árat féktelen becsvágyukért.
Korách története nem csupán a múlt eseménye
A történet a jelen nemzedék számára is fontos üzenetet hordoz. A vezetők feladata nem saját tekintélyük növelése, nem személyes hatalmuk biztosítása, és nem az uralkodás vágya. A valódi vezetést a nép szeretete, a közösség iránti felelősség és a nemzet javáért érzett aggodalom kell, hogy irányítsa. A vezetés nem zsákmány, hanem szolgálat; nem önérvényesítés, hanem felelősségvállalás.
Hasonló tanulságot hordoz a karaiták története is
Ez az irányzat Babilóniában alakult ki, ahol a Talmud korában a Rés Galuta, vagyis a száműzetés feje állt az ott élő zsidóság élén. A IX. században egy Dávid nevű vezető két fia között vita támadt a méltóság öröklése körül. Az a fiú, akit mellőztek, Ánán ben Dávid, elszakadt közösségétől, és új irányzatot alapított. Azt hirdette, hogy kizárólag az Írott Tan, vagyis a Biblia szavai kötelezőek, a Szóbeli Tant és a Talmud tekintélyét pedig elutasította. Ebből született meg a karaita irányzat, amely kis létszámban ugyan, de mindmáig létezik.
Ez a példa is arra figyelmeztet, hogy a személyes sértettség és a hatalmi ambíció könnyen széthúzást, sőt szakadást idézhet elő egy közösség életében. Izrael népének a történelem során sohasem volt hiánya külső ellenségekben, ám a belső „koráchok” minden korban különösen veszélyesek voltak. Ők belülről gyengítették, és ma is gyengíthetik a közösséget. Korách története ezért nem pusztán egy régi lázadás emléke, hanem örök érvényű figyelmeztetés: ahol a becsvágy erősebbé válik a közösség iránti felelősségnél, ott a viszály könnyen romboló erővé lesz.