Csütörtök este beköszönt Sávuot (שבועות), a Tóraadás örömünnepe, amikor a zsidó hagyomány szerint Izrael népe a Szináj-hegynél megkapta a Tórát. Az ünnep egyszerre spirituális és mezőgazdasági jelentőségű: a Tóraadás emlékezete mellett az aratás és az első zsengék ünnepe is. Ezért díszítik ilyenkor virágokkal, zöld ágakkal és növényekkel a zsinagógákat és az otthonokat. A hagyomány szerint bár a Tórát a sivatagban kaptuk meg, a Szináj-hegy a kinyilatkoztatás pillanatában kivirágzott. A növények így egyszerre jelképezik a természet szépségét, az ünnep örömét és a lelki megújulást.
Ünnepi szokások és hagyományok
Sávuot idején a vallási előírások és tilalmak is érvényben vannak. Tehát nem dolgozunk, nem írunk, nem vezetünk autót, és nem kapcsolunk fel vagy le elektromos berendezéseket. Főzni ugyanakkor szabad, ha a tüzet egy még az ünnep előtt meggyújtott lángról vesszük át.
Az ünnep egyik legismertebb szokása a tejes ételek fogyasztása
Ennek több magyarázata is ismert. Az egyik szerint a Szentély idejében ezen az ünnepen két vekni kenyérből álló áldozatot mutattak be. Ennek emlékére először tejes ételeket fogyasztunk, majd a megfelelő várakozási idő elteltével húsos ünnepi fogások következnek. A másik ok, hogy a Tóra átvétele után a zsidó népnek már a kósersági törvények szerint kellett étkeznie, ám mivel a hagyomány szerint a Tórát Szombaton kapták meg, nem volt lehetőség sem állatot vágni, sem az edényeket kikóserolni, ezért őseink tejes ételeket ettek. A tej héber neve, a chalav (חלב) számértéke negyven, amely arra a negyven napra utal, amelyet Mózes a Szináj-hegyen töltött.
Az Ákdomusz és a „szináji dallam”
Sávuot liturgiájának egyik legkülönlegesebb része az Ákdomusz (אקדמות), Rabbi Méir bar Jichák arámi nyelvű vallásos költeménye, amely az első napi Tóra-olvasás előtt hangzik el. A kilencven soros pijjut hálát ad az Ö.valónak a Tóraadásért és a Tízparancsolatért, miközben a Tóra tanulmányozását és továbbadását Izrael örök feladatának nevezi.
Az Ákdomusz dallama liturgikus hagyományunk egyik legősibb öröksége, az úgynevezett „szináji dallam”. A hagyomány szerint Mózes nemcsak a kőtáblákat, hanem az imák dallamait is az Ö.valótól kapta a Szináj-hegyen.
Ősi dallamok nyomában
A zenetudomány kutatásai szerint a legkorábbi ismert zsidó liturgikus dallamok a VIII. században jutottak el az askenáz területekre, elsősorban Németországba és Franciaországba. Olyan rabbi családok őrizték és vitték tovább ezeket a hagyományokat, amelyek a Közel-Keletről érkeztek Európába. A híres Kalonymos család például palesztinai eredetű volt, Machir rabbi Bagdadból hozott dallamokat Dél-Franciaországba, míg az Oria család Dél-Itáliában őrizte a jeruzsálemi liturgikus hagyományokat.
Az ebből a korszakból fennmaradt Ákdomusz-dallam jemeni eredetű, de ismert perzsa és marokkói változata is. Hasonló zenei világ kapcsolja össze a zarándokünnepek másik két fontos imáját, a T’filát Tált és a T’filát Gesemet is. Bár a zenetudomány szerint az askenáz liturgikus zene legősibb rétegei szefárd gyökereket őriznek, ezek a dallamok mára a zsidó közösségek közös lelki örökségévé váltak. A hagyomány szerint minden szent ének és ima végső forrása az Ö.való, akitől a mai napig kapjuk spirituális örökségünket.