„A hálaadó békeáldozat húsát, az áldozás napján egyék meg, ne hagyjanak belőle másnapra. Azonban ha fogadalmi vagy felajánlási áldozatról van szó – aznap egyék meg, de ami megmarad belőle – megehetik másnap is. Ami még megmaradt (ezen) áldozat húsából – harmadnapra – tűzön égessék el. Ha mégis enne belőle, nem részesül kegyben, aki bemutatja (az áldozatot), megvetés tárgya lesz, és aki eszik belőle – viseli vétkét” ( 3. Mózes, 7, 15- 18).
Szakaszunk, amely az előző folytatása, az áldozati kultusz különböző aspektusaival foglalkozik. Itt egy érdekes utasításra próbálunk fényt deríteni: Miért tilos a legtöbb áldozat húsából másnapra hagyni, és miért jár súlyos büntetés annak, aki áthágja a tilalmat?
A „nem meghagyás” tilalma
A „maradék” fogalmával nem itt találkozunk először. Már volt szerencsénk megismerkedni vele a peszáchi áldozatnál, amit csak aznap este, éjfélig szabadott elfogyasztani, és ami reggelre maradt, el kellett égetni.
Vessünk itt közbe egy mondatot, amely megvilágítja az áldozatok státusát, abból a szempontból, hogy mi történik az áldozatul hozott állat (marha, bárány, kecske) húsával. Az olá, vagyis az égőáldozat, teljes egészében el lett égetve az oltáron, abból nem evett senki: sem aki bemutatja, sem a szolgálattevő kohaniták.
Más áldozatokból, felajánlásokból, önkéntes adomány (Nedává) áldozatok húsát a feláldozó és családja ette meg – Jeruzsálemben – és csak bizonyos részeket kellett a kohanitáknak adományozni. A nem meghagyás tilalma különbözött áldozattól áldozatig: volt, amit csak harmadnapra volt tilos meghagyni, de másnap még ehető volt; volt, amit másnap sem és volt – mint a peszách áldozat – amit még aznap este el kellett fogyasztani. Ez volt az oka annak, hogy a peszách áldozatot nagy családok vagy baráti körök mutatták be – közösen – hogy a hús ne vesszen kárba.
Ma nem elég a tiltás
A ma embere azonban nem elégszik meg azzal, ha azt mondják neki, hogy tilos. Ő akarja tudni miért tilos, miért von maga után az áldozati hús határidőn túli meghagyása olyan súlyos büntetést, mint a Kárét? (I.teni, vagyis nem ember által végrehajtott halál, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az illető utódok nélkül hal meg).
A legracionálisabb okot a Chinuch könyvének szerzője (Áháron Hálévi, a barcelonai – a 13. század végén) szolgáltatja. Könyvében, amely a 613 micvát taglalja és sorolja fel, Maimonidés Tévelygők Útmutatójának nyomán azt írja, hogy „a (144.)micva gyökere (alapja) az, hogy ne hagyjuk a húst megromlani, mivel az, természeténél fogva, romlandó és ezáltal élvezhetetlenné válik, és idővel megbüdösödik… ennélfogva lett megparancsolva, hogy a maradékot azonnal égessük el és semmisítsük meg, nehogy az emberek megundorodjanak tőle és szagától…”
Mivel ez a logikus indok túl racionális, Chinuch hozzátesz egy másik, szellemibb okot is. Ez arra utal, hogy a maradék elégetése hozzásegíti az embert abban, hogy bízzon I.tenben, aki harmadnapra is megadja betevő falatját, „és ne takarékoskodjon az étellel, hogy másnapra is maradjon, mivel tudja, hogy a maradékot el kell égetni…”…. hanem bízzon abban, hogy az Ö.való nem fogja hagyni éhen halni.
D.Z. Hoffmann, a neves német ortodox exegéta, szintén ezt a magyarázatot fogadja el a micva értelmeként. Az ő fogalmazásában, „aki I.ten asztalánál étkezik, nem szabad hogy elraktározzon magának élelmet, hanem bizodalmát kell kifejezni azzal, hogy naponta megeszi a kapott adagot és reméli, hogy másnap ismét kap az Ö.valótól ennivalót”.
Ez volt egyébként az oka annak is, hogy a mannából tilos volt másnapra hagyni (kivéve szombatot), mert aki ezt tette, az I.tent bizalmatlanságával „tüntette ki”. A kishitű ember nem bízik abban, hogy az Ö.valónak van elég, hogy másnapra is legyen mit ennie.
A tilalom társadalmi oldala
Abarbanel és nyomában mások a tilalom társadalmi oldalát domborítják ki. Szerinte a „maradék” megsemmisítése a csodát hangsúlyozza ki. „Mivel, ha valakivel csoda történt (megmenekült valami rossztól, stb.) és látja hogy sok áldozati hús által rendelkezésére, amit nem képes ő és családja, megenni – és másnap már el kell azt égetni – nagy lakomát csap és meghívja rokonait, barátait és ismerőseit hogy azok is örüljenek vele. És amikor azok megkérdezik, mi történt, mi a nagy öröm oka? Az áldozathozó elmeséli nekik a csodát, ami történt vele és mindnyájan hálát adnak és dicsőítik az Ö.valót”.
A volozsini rabbi Naftali Zvi Berlin („Háámék Dávár”) lelkesen támogatja ezt a társadalmi indokolást és bizonyítja igazát. Ezzel szemben Gersonidés azt bizonygatja, hogy „minél hamarabb eszi meg – annál jobb és ízletesebb a hús”. Ezt Dr. N. Leibovits „gasztronómiai indokolás”nak nevezi. A mannánál is azt mondja a Tóra, hogy a másnapra maradtnak szaga lett és megkukacosodott.
Egy modern de hagyományos Tóra magyarázatban („Dáát Mikrá”), Dr. Menacham Bolla a pozitív oldaláról fogja fel a „maradék” tilalmát: a hús legyen mindig friss. Ugyanez az ok szerinte a hetente cserélendő színkenyérnél is. Tehát, nem azért, hogy ne romoljon meg, hanem azért hogy maradjon friss. Más, modernebb exegéták szerint, azért volt tilos a másnapos vagy harmadnapos hús, mert ez egy laikus kezében tisztátalanná válhatott. Az egyszerű emberek nem ismerték a tisztaság törvényeit, mint a kohaniták és ebből mindenféle kellemetlenségek származhattak.
Egyébként a „maradék” tilalmat a Tóra többször is megismételi (a 19. és a 22. fejezetben), ami arra mutat, mennyire fontosnak tartották azt.
Kései, de igen érdekes mozzanatára a „maradék”nak – ami nem volt – derül fény a Talmudban. Eszerint volt idő, a második Szentély korszakában, amikor „nem volt „maradék” a Szentélyben.
Hogyan lehetséges ez?
A Talmud elmondja (Pszáchim 57a), hogy volt idő, amikor a Szentély csarnoka azt visszhangozta, hogy „emeljétek fel fejeteket, ti kapuk, hogy bejöhessen Jochanán ben Gárbáj, a főpap, Pinkáj tanítványa és töltse meg bendőjét az égi szentségekkel” (vagyis áldozatokkal).
Mi rejtőzik e mögött a kissé gúnyos megjegyzés mögött?
A Talmud felfedi: „Azt beszélték Jochanán ben Gárbájról, hogy együltében képes volt megenni 300 borjút (!), meginni 300 korsó bort és 40 adag fiatal csibét. Ennélfogva – mondták – napjaiban nem volt „Notár” (maradék) a Szentélyben…” (uo.).
Létezik ez? Elképzelhető hogy egy zsidó főpap ilyen nagyétkű lett volna?
Attól függetlenül, hogy a megadott számok (300, 300 és 40) költői túlzásra utalnak, Rási úgy értelmezi az elmondottakat, hogy Jochanán főpap („országos főrabbi”), házában sok fiatal kohanitát nevelt és azokat élelmezte. Az „Áruch” (az első, korabeli héber értelmező szótár, kb. 1000 évvel ezelőtt), azt mondja, hogy ez a főpap vendégszerető ember volt és igen sok szegény ember étkezett asztalánál. Az ő élelmezésükre fordította ezt a rengeteg „maradékot”.
Így ez aztán már egészen más.
(Naftali Kraus: A Talmud bölcsei)