Múlt vasárnap ismét megemlékezést tartottak az ausztriai Rohoncon a II. világháború végén lemészárolt magyar munkaszolgálatosok emlékére. A magyarországi zsidóság képviseletében Mester Tamás, a Budapesti Zsidó Hitközség elnöke, a MAZSIHISZ alelnöke vett részt a Keresztpajtánál, a tömeggyilkosság helyszínén szervezett eseményen.
A történelmi tragédia 81 évvel ezelőtt, 1945. március 24–25-én történt. A rohonci Batthyány-kastélyban tartott fasiszta összejövetelt követően a jelenlévők mintegy 180 magyar zsidó munkaszolgálatost még hajnal előtt kivégeztek. A holttesteket eltemettették, majd másnap a sírok kiásására kényszerített további 18 embert is meggyilkolták, hogy ne maradjanak tanúk. A rohonci tömeggyilkosság így összesen 198 áldozat életét követelte.
Mester Tamás, elnökünk emlékezett az áldozatokra
A rohonci megemlékezésen Mester Tamás, a BZSH elnöke megrendült hangon beszélt az emlékezés súlyáról és felelősségéről. Szavai szerint az emlékezés soha nem könnyű, fájdalmas szembenézés azzal, mire képes az ember: a jóra éppúgy, mint a felfoghatatlan kegyetlenségre. A jelenlévők együtt hajtottak fejet annak a közel kétszáz magyar zsidó munkaszolgálatosnak az emléke előtt, akiket Rohoncon egyetlen éjszaka alatt gyilkoltak meg brutális módon.
Az elnök beszédében hangsúlyozta, hogy az áldozatok nem névtelen számok voltak, hanem családtagok, barátok, szomszédok.
Fenyő László, Kövesi József, Blum László, Vadász Árpád, Vadász Géza, Weisz Lajos és a többiek. Olyan emberek, akiknek múltjuk, jelenük és jövőjük volt. Radnóti Miklós sorait idézve arra figyelmeztetett, hogy a történelem legsötétebb fejezetei nem pusztán múltbeli események, hanem örök érvényű tanúságtételek az embertelenség veszélyeiről.
Mester Tamás kiemelte: a munkaszolgálat rendszere önmagában is az emberi méltóság megtagadását jelentette, de ami Rohoncon történt, az még ezen a kegyetlen rendszeren belül is a legmélyebb sötétséget képviselte. A védtelen emberek meggyilkolása, nem harcban, hanem kiszolgáltatott helyzetben, kegyetlen szórakozásból, olyan bűn, amelyet kötelesség kimondani és nevén nevezni, még akkor is, ha a bűnösöket nemhogy nem nevezték meg, de felelősségre sem vonták.
Beszédének egyik legerősebb üzenete az volt, hogy az emlékezés nem maradhat meg a számok szintjén: neveket kell kimondani, sorsokat kell felidézni. Minden egyes név egy-egy világot jelent, és minden kimondott név győzelem a feledés felett.
A megemlékezés számára személyes jelentőséggel is bírt
Elmesélte saját családja történetét: nagypapja is munkaszolgálatos volt a közelben, Úrkúton. Bár túlélte a borzalmakat, betegen és megtörten tért haza, és néhány évvel később meghalt. Felidézte édesanyja gyermekkori emlékét is, aki háromévesen idegenként találkozott újra apjával, majd tízévesen végleg elveszítette őt. Ezek a történetek generációkon átívelő traumát hordoznak.
Mester Tamás végül arra emlékeztette a jelenlévőket: az élet és halál közötti határ sokszor hajszálvékony volt a háború idején. A túlélés gyakran nem erőn, hanem véletlenen és szerencsén múlt. Ezért is különösen fontos, hogy a rohonci mészárlás emléke ne merüljön feledésbe, és az áldozatok története tovább éljen az emlékező közösségekben.
A résztvevők koszorúkat és mécseseket, Mester Tamás pedig az emlékezés kövét helyezte el a tömeggyilkosság helyszínén tisztelegve a 81 éve elhunyt munkaszolgálatosok emléke előtt.
A megemlékezést az 1991-ben alakult REFUGIUS egyesület kezdeményezésére minden évben megtartják. Az egyesület felkarolta a Rohonci keresztpajta ügyét, megvásárolta az ingatlanrészt és az 50. évfordulóra készített impozáns emlékhellyel végérvényesen a tömeggyilkosság munkaszolgálatos áldozatairól való gondolkodás örök mementójává tette e földterületet.
Hálásan köszönjük az emlék életben tartását és a megemlékezés szervezését, megvalósítását az egyesület elnökének, Pauli Gulda művész úrnak, és a kezdeményezés minden tagjának, akik ezt az emléknapot évről évre fontosnak tartják megrendezni. Annak, hogy nem zsidó emberek vállalják ezt a missziót, külön üzenete van. Azt mutatja, hogy az emlékezés nem egy közösség magánügye, hanem közös erkölcsi felelősségünk.
A rohonci mészárlás rövid történeti összefoglalója
Az 1945. március 24–25-én elkövetett rohonci tömeggyilkosság a II. világháború egyik máig feltáratlan tragédiája. A Batthyány-kastélyban tartott összejövetelt követően a közelben fogva tartott mintegy 180 magyar zsidó munkaszolgálatost kivégeztek, majd a sírásásra kényszerített további 18 embert is megöltek.
A történtek feltárásával több kutató és hozzátartozó is foglalkozott. A Svájcban élő Sacha Batthyany újságíró évekig kutatta a mészárlás körülményeit, amelyről „És nekem mi közöm ehhez” című könyvében számolt be. A budapesti dr. Vadász Gábor évtizedeken át kereste azt a feltételezett tömegsírt, ahol édesapja és nagybátyja maradványai lehetnek; 2020-ig összesen 16 feltárási kísérlet történt osztrák szakemberek bevonásával, eredmény nélkül.
A munkaszolgálatosok egy részét Kőszegről kísérték Rohoncra, miközben a térségben más tömegmészárlások is történtek, amelyek feltárása máig nem teljes. A háború után osztrák hatósági vizsgálat indult az ügyben, de senki elítéléshez nem vezetett; a kulcstanúk később merénylet áldozatai lettek. A helyiek közül többen emlékeztek a lövésekre és a holttestekre, ám a történtek részleteiről mély hallgatás alakult ki.
A Batthyány-kastély a háború végén elpusztult, maradványait a lakosság széthordta. A gyilkosság feltételezett helyszínén ma a Keresztpajta emlékhely áll, amely a meggyilkolt munkaszolgálatosok előtt tiszteleg. A tömegsír pontos helye mindmáig nem ismert, a tragédia számos részlete, köztük a résztvevők felelősségének kérdése, tisztázatlan.
Az áldozatok emléke legyen áldott!