Réges-régen, amikor a sivatag homokja még frissen őrizte a vándorok lépteit, elérkezett a Niszán (נִיסָן) hónapja. A tavasz első szellője végigsuhant a datolyapálmák levelein, és a föld új életre ébredt. Az emberek azt mondták: a világ szíve ilyenkor ismét dobogni kezd.
Egy kis faluban élt egy öreg bölcs, aki minden évben, amikor Niszán első holdja felragyogott az égen, összegyűjtötte a gyerekeket a tűz köré. A parázs halk ropogása mellett mesélni kezdett egy régi időről.
„Sok-sok évvel ezelőtt, amikor népünk még idegen földön élt, a remény halvány volt, mint egy pislákoló mécses. De amikor eljött Niszán hónapja, valami különös történt. A szél megváltozott, a csillagok fényesebben ragyogtak, és az emberek szívében megszületett a bátorság.” – mondta halkan.
A gyerekek szájtátva hallgatták a történetet.
„Egy éjszakán,” – folytatta a bölcs – „az emberek útra keltek. Nem tudták pontosan, merre vezet az út, csak azt, hogy a szabadság felé tartanak. A hold Niszán egén világított, és a sivatag fölött olyan csend volt, mintha maga a világ is visszatartaná a lélegzetét.”
Ahogy haladtak, a félelem lassan reménnyé változott. Mert Niszán nemcsak egy hónap volt, hanem az új kezdet ideje.
Amikor a bölcs befejezte a történetet, a gyerekek felnéztek az égre. A hold valóban rendkívül fényesen ragyogott.
„Látjátok?” – mondta mosolyogva. „Minden Niszán emlékeztet minket arra, hogy a sötétség után mindig eljön a szabadság és az új élet.”
És a faluban azóta is, minden tavasszal, amikor megjelenik Niszán első holdja, az emberek egy pillanatra megállnak, és eszükbe jut, hogy a remény néha egyetlen hónappal kezdődik.