„Ne rettegjetek, és ne féljetek! Hiszen régóta hirdettem, megmondtam, és ti vagytok a tanúim! Van-e I.ten rajtam kívül? Nincsen szirt, nem tudok róla! … Eltörlöm hűtlenségedet, mint a felleget, vétkeidet, mint a felhőt. Térj meg hozzám, mert megváltottalak!” (Jesájáhu 44:8.,22.)
A fejezetben Jesájáhu próféta, akiről már szó volt, a Babilóniába deportált zsidókhoz szól, akik elcsüggedvén és lemondván a közeli megváltás lehetőségéről, az ottani bálványkultusz uszályába kerültek: „belefáradtak”, úgymond, Izrael I.tenének szolgálatába.
Jesájáhu emlékezteti a népet, hogy amúgy is csak ímmel-ámmal teljesítette a Szentély-szolgálat kötelezettségét. Most, Babilóniában, már nincs lehetőség az áldozásra. I.ten önmagáért, könyörületességből és irgalmasságból kezdeményezi Izrael vétkeinek eltörlését. A próféta szemében I.tennek a zsidó nép iránti szeretete oly magától értetődő és feltétel nélküli, mint az anya szeretete gyermekei iránt. I.ten elhozza Izrael megújhodását – nem azért, mintha a nép rászolgált volna, hanem saját szent Nevéért: hogy a népek lássák az i.teni kegyelem megnyilvánulását.
A hangsúly itt a közvetítő kiküszöbölésén van. Izrael I.tenének nincs szüksége közvetítőkre, „kijárókra”: a kapcsolat közvetlen és bensőséges, akárcsak a tékozló fiúval, aki megtér a megbocsátó szülőhöz. Rabbi Ákivá, a nagy tánáita, aki hosszú élete végén a római terrornak esett áldozatul, ezt így fejezte ki: „Boldog vagy, Izrael! Ki előtt tisztultok ti meg? Ki tisztít meg benneteket? Mennyei Atyátok maga!” (Jomá 8.)
Itt is érdemes megemlíteni, hogy miért választották ezt a fejezetet a Vájikrá hetiszakasz háftárájául. A kapcsolat kézenfekvő: a szidrá az áldozatokról, a Szentély-szolgálatról szól. Mint a fejezet elején olvashattuk, a próféta ezen szolgálat elhanyagolása miatt feddi a zsidókat, emlékezteti Izraelt, miféle kifogásokat hozott fel, amíg állott a Szentély, mígnem bekövetkezett a babilóniai fogság, amikor már ha akarták volna, sem teljesíthették volna a szolgálatot.
A Midrás szerint I.ten itt szemrehányást tesz Izrael népének, mert idegenutánzó buzgalmában annyira sem tiszteli őt, mint a legutolsó faragott képet, fa- vagy vasbálványt.
Joszi bár Chániná szerint azt mondja az Ör.kkévaló:
„Fiaim annyiba sem vettek, mint a vacsora végén a kompótot … „ – vagyis még bálványaik közt sem voltak hajlandók besorolni akár az utolsó helyre is (Jálkut, Jesájá 43:457.).
Rabbi Jehudá mondta Rabbi Joszé nevében:
„Mondá az Ö.való: »Lám-lám, mit tettek velem vétkeitek, hogy leromboltam Házamat és felégettem Szentélyemet, száműztem fiaimat a világ népei közé – és most itt ülök egyes-egyedül … „ (Uo.)
A háftárá következő részében Jesájáhu felhagy Izrael ostorozásával.
„Ne félj, szolgám, Jákob, Jesurun, akit kiválasztottam! Mert vizet árasztok a szomjas földre, patakokat a szárazra. Szellememet árasztom utodaidra, áldásomat sarjadékaidra.” (Jesája 43:2-3.)
Hertz az általunk kiemeit részt így fordítja: ” … úgy öntöm szellememet a te magzatodra … „, és kommentárjában T. K. Cheyne angol Biblia-kritikust idézi:
„Az ókori emberek szemében a száműzetés azonos volt a nemzeti halállal. Az életet adó szellemnek mindenekelőtt újjá kell élesztenie a zsidó érzést úgy, hogy a Jákobhoz vagy Izraelhez és Izrael I.tenéhez való tartozás gondolata a büszkeség és boldogság forrásává váljék.”
A próféta vitriolos gúnnyal mutatja be a pogány bálványkultusz „technikáját”: színesen leírja, mint fog a fafaragó egy darab fát, cédrust, tölgyet vagy csert; a felét arra használja, hogy melegedjék tüzénél, kenyeret vagy húst süssön, majd a másik feléből i.tent farag magának, és leborul előtte. A fatuskó előtt hajlongóknak „szemük nem képes látni”, vagyis szellemileg vakok – hiszen a normálisan gondolkodó ember nem. képes ilyen ostobaságra.
A következő metafora valóban az ostoba baromról szól, akihez a maga készítette bálványt imádó tuskó hasonlít:
„Ez a hamuban legelő, akit az elámított szív félrevezetett … „ – ahogyan a klasszikus fordítás írja.
Kommentátoraink szerint a „hamuban legelő” olyan, aki elfogadja az értéktelen hamut éltető táplálékként, holott még a barom sem megy legelni a hamuvá égett mezőre.
Ámosz Cháchám (Dáát Mikrá, Jesájá, a 44. fejezet összefoglalása) a Talmudot idézi, amely szerint megengedhető a bálványimádás kigúnyolása mint az ellene folytatott harc egyik formája, sőt ezt a tételt éppen ezzel a próféciával támasztja alá (Megilá 25.).
„Eltörlöm hűtlenségedet, mint a felleget, vétkeidet, mint a felhőt … „
Rási szerint I.ten Egyiptomot és a pusztai vándorlást említi: ott törölte el Izrael vétkeit. Nagy gyakorlatom van ebben – mondja az Ör.kkévaló – térj meg, és minden meg van bocsátva …
Ámosz Cháchám szerint ez a prófécia egyformán vonatkozik a Babilóniából hazatérni készülő száműzöttekre és a későbbi generációk zsidóságára. Az ígéret sarkalatos voltát az is bizonyítja, hogy az engesztelő napi imába is bevették ezt a verset mint a megtérés fontosságának igazolását (Uo.).
(Naftali Krausz: A hetiszakasz a chászid folklór tükrében)