A peszáchi Hágádá (הגדה) a világ egyik legrégibb zsidó könyve. A kiadások számát, illetve a példányszámot illetően talán még a Bibliánál is elterjedtebb. Mióta a nyomdát feltalálták, se szeri, se száma a különböző nyelvekre lefordított Hágádáknak, amelyek illusztrálva vagy anélkül, magyarázatokkal ellátva vagy csak a szövegre szorítkozva, a világ minden részében napvilágot láttak.
Az alábbiakban dr.Schőner Alfréd főrabbi korábbi történelmi visszatekintését olvashatják:
Nincs olyan zsidó – még ha a zsidó Biblia soha a kezében nem volt is, a széles Talmud- és Midrás-irodalomról már nem beszélve -, aki legalább egyszer-kétszer életében nem ült volna a terített széderasztal mellett, és ne forgatta volna megilletődötten az általa érthető nyelvre lefordított Hágádát. Magyar nyelvre fordított Hágádá is van nem kevés.
Ki írta?
A legérdekesebb és egy ennyire elterjedt műnél szinte hihetetlen, hogy senki nem tudja, ki írta a Hágádát. Az évszázadok során kialakított kompilációnak nincs szerzője. Nem lehetne mégis kideríteni, ki írta a Hágádát?
Először talán kérdezzük meg, mi is az a Hágádá: így talán kiderül, ki írta, mikor és miért? A hágádá “elbeszélést” jelent. A Tóra előírja, hogy minden zsidó köteles elbeszélni, továbbadni fiainak az egyiptomi kivonulás csodálatos történetét. Ennek a micvának, vallási parancsolatnak nyilvánvalóan nemzeti jellege van, hiszen az egyiptomi kivonulás ünnepe a zsidó nép őstörténetének sarkalatos pontja. A zsidók ősidők óta betartják ezt a parancsolatot: évről évre szorgalmasan mesélik fiaiknak a szabadulás történetét, amely valamikor a bibliai szövegre szorítkozott, később pedig a szájhagyomány által bővült és variálódott.
A Második Szentély első éveiben a Nagy Gyülekezet tagjai megszövegezték a fontosabb imákat (mint például a napi tizennyolc áldás), és ezzel lefektették a zsidó imarend alapjait. Ugyanez a kollektíva írta le a Hágádá szövegét. Ehhez csatolták a Misná és a párhuzamos halachikus irodalom részleteit és más, például gyakorlati, utasításait. Ily módon kristályosodott ki a Hágádá írott szövege, legalábbis a “Rábán Gámliél mondta” kezdetű részig.
Más, tudományos, vélemények szerint néhány középkori betoldás kivételével a gáoniták korában rögzítették végleg a teljes szöveget, amelyben ekkor még nem szerepelt a chád gádjá és más pijutok, amelyek Maimonides Hágádájában nincsenek említve.
A válasz tehát az, hogy nem lehet egy valakit szerzőként feltüntetni.
A Hágádá szövege a zsidó nép szellemiségét tükrözi. Az első, maival majdnem azonos Hágádá-szöveg a 9. században élt Ámrám gáon imakönyvében található. Száz évvel később Száádjá gáon imakönyvében jelenik meg a Hágádá szövege. Ennek nagy része megtalálható a Mechiltá című ággádikus midrási műben is.
A tizenöt jelszó
A Hágádá önmagát magyarázza: részletes használati utasításaival a széderest forgatókönyvéül szolgál. Az első oldalon található a szédertál képe, rajta a három pászka, a sült hús, a chároszet, a keserű gyökér, a kemény tojás, a kárpász, a széder nélkülözhetetlen kellékei.
Ezután a tizenöt “jelszó” felsorolása következik: a héber szavak magukban foglalják a széder minden mozzanatát, kezdve a kiddussal, folytatva a kézmosással, a kárpász – hagyma,retek vagy krumpli – fogyasztásával, a középső pászka kettétörésével, hogy elérkezzék a széder lényegéhez, a mágidhoz, vagyis az elbeszéléshez, az egyiptomi kivonulás történetének előadásához. Ami eddig történt, a számos jelképes esemény, amely egész évben hiányzik a zsidó asztali rendből, csak arra szolgál, hogy a gyerekek érdeklődését felkeltse, és megkérdezhessék:
Má nistáná? Miben különbözik ez az éjszaka az év többi éjszakájától ?
Az erre adott válasz a Hágádá.
A nyomtatás feltalálásáig kézzel írott, illetve másolt Hágádák voltak forgalomban, természetesen korlátozott példányszámban. Az első nyomtatott Hágádát Spanyolországban adták ki 1482-ben. Ezt követte a művészien illusztrált Hágádák sora:
Konstantinápolyban 1515-ben, Prágában 1526-ban, Amszterdamban 1695-ben jelentek meg a ma már könyvészeti ritkaságoknak számító kiadások. Azóta napjainkig rengeteg illusztrált Hágádá jelent meg, különböző magyarázatokkal, kommentárokkal, sőt nem egy még humoros kiszólásokat is tartalmaz.
“Töltsd ki haragodat”
A Hágádá a zsidó nép Istenbe vetett bizodalmát és a megváltásba vetett töretlen hitét sugározza. Ez az isteni ígéret az, amelyben a zsidó akkor is bízik, amikor az égbolt sötét, és úgyszólván kilátástalan a helyzet.
“Ez az ígéret az, mely érvényben volt őseink számára és érvényes a mi számunkra is. Mert nemcsak egy ellenség támadt ellenünk, hanem minden időben, minden nemzedékben ránk törnek, hogy eltöröljenek bennünket a föld színéről, de az Örökkévaló megment bennünket, és kiszabadít kezeik közül!”
Aki ismeri a zsidó történelmet, az jól tudja, hogy ebben a keserű megállapításban nincs semmi túlzás. Az elmúlt évszázadok üldözései ékesen bizonyítják, hogy a Hágádá állítása történelmi tény.
Egy francia Hágádá
Abarbanel mélyenszántó magyarázatában száz kérdést tesz fel a Hágádával kapcsolatban. Válaszai a legkompetensebb kommentárját adják ennek a mély értelmű, de amellett népszerű ősi zsidó műnek. Egyik kérdése magának a kivonulásnak a célját és értelmét firtatja: mit értünk el azzal, hogy az Örökkévaló kivezette őseinket Egyiptomból? Ahogy a Hágádá mondja: “Ha nem vezetett volna ki bennünket Egyiptomból, még ma is a fáraó rabszolgái lennénk.” Hátha jobb lenne nekünk ott, mint ma itt? Fogas kérdés. Abarbanel így válaszol: ha nem vonulunk ki Egyiptomból, nem kaptuk volna a Tórát, és nem lennénk nép.
Ezek szerint a Tóra birtoklása és a zsidó nemzeti lét minden szenvedést megér.
Egyesek szerint ezt a három bibliai versből álló kifakadást, amelyben a zsidók legalább egyszer egy évben “megmondták a véleményüket” bántalmazóiknak, a középkor üldözései, vérvádjai és keresztes “vitézkedései” során illesztették a Hágádá szövegébe. Az ajtónyitás egyben azt is sugallja, hogy az Őrködés éjszakáján nem félünk véleményünket ország-világ előtt kinyilvánítani, nem menekülünk el Ausztriába és nem bújunk el..
Egy újkori kommentátor észrevette, hogy az “elemésztette Jákobot” egyes számban van, míg az egész passzus, mind a három versben, többes számban beszél (“népek”, “birodalmak” stb.).
Ennek okát kutatva arra a keserédes megállapításra jut, hogy a népek megállás nélkül civakodnak, háborúskodnak egymással, és nincs egyetértés közöttük. Csak amikor arról van szó, hogy Jákobot – a zsidókat – kell “elemészteni”, bántani, irtani, akkor a népek elfelejtik veszekedéseiket, a nézeteltérések eltűnnek, és mind egyetért azzal, amit a zsidókkal tenni kell- egyes számban, testvéri egyetértésben!