“A magyarországi zsidóság nagyobb részét meggyilkolták. A mai országterületre kalkulálva a budapesti zsidóság mintegy 40 százalékát, a vidéki zsidóság mintegy 75 százalékát. Nem volt olyan zsidó család, akinek ne lettek volna halottai” – mondta kedden délelőtt Mester Tamás, a Budapesti Zsidó Hitközség elnöke a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján a Fővárosi Önkormányzat megemlékezésén, a IX. kerületi Boráros téren.
A megemlékezésen a BZSH elnöke által elmondott teljes beszédet az alábbiakban olvashatják el:
Tisztelt Túlélők!
Tisztelt Főpolgármester úr és Helyettes asszony!
Tisztelt Schiffer elnök úr!
Tisztelt Excellenciás hölgyek és urak!
Tisztelt Emlékezők, kedves Barátaim!
„A magyar királyi kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól. A tisztogatást területrészenként kell végrehajtani, melynek eredményeként a zsidóságot nemre és korra való tekintet nélkül a kijelölt gyűjtőtáborokba kell szállítani.”
1944. április 7-én Baky László, a Belügyminisztérium államtitkára Eichmann jelenlétében rendőri és csendőri vezetőkkel ismertette a 6163/1944. BM. hetes számú bizalmas rendeletet, melynek nyomán megkezdődött a magyarországi zsidóság gettóba zárása, majd fizikai megsemmisítése.
Ma – a magyarországi holokauszt emléknapján – itt az egykori gyűjtőtábor közelében megemlékezésünk kettős gondolatiságot hordoz: egyrészt fejet hajtunk a magyar vészkorszak minden áldozata előtt csecsemőtől az aggastyánig, a korábban megbecsült zsidó nagytőkéstől a falusi szatócsbolt kispénzű zsidó tulajdonosáig, másrészt lerójuk kegyeletünket a csepeli egykori Horthy-liget internálótáborban fogvatartott és mártírhalált halt zsidó újságírók és ügyvédek előtt.
Ha valakik, az ide elhurcolt újságírók tudták, az utókornak mártíromságukkal igazolták, hogy a magyarországi holokauszt nem 1944. április 16-ával kezdődött, hanem jóval korábban a mérgező szavak, a babonák szintjén.
„Három-négyéves koromban az utcán játszadoztam, amikor egy lengyel zsidó házaló közeledett felém. Hosszú fekete kaftánban jött, hosszú szakálla és haja volt. Nagy hátizsákot hordott a hátán és én nagyon megijedtem tőle. Azóta, ha valami rossz fát tettem a tűzre, szüleim mindig azzal fenyegettek, hogy elvisz a házaló zsidó. Mikor felnőttem, még mindig mély nyomokat hagyott bennem ez a gyermekkori emlék, megvásároltam minden antiszemita munkát és így lettem a zsidóság meggyőződéses ellensége.”
Gondolnánk, hogy e gyermeki hiedelem borította lángba Európát 6 millió zsidó áldozatot követelve? Sajnos így történt, Adolf Hitler emlékezik így saját antiszemitává válásáról egy párizsi újságnak, melyet a Magyarország című lap vett át 1932-ben.
A démoni beteg elme hatalomra került, kihasználva az első világégés gyötrelmeit. Magyarországi elvbarátai sem tétlenkedtek, a trianoni tragédia orvoslása, a területi revízió érdekében, és sok más egyéb geo- és belpolitikai vélt hasznosság reményében a Horthy-korszak Hitler szövetségének jegyében telt, és ez akkor is igaz, ha a Kállay miniszterelnöki hintapolitika jegyében a magyar zsidóságnak ’44 pokoli nyaráig nem kellett szembenéznie a fizikai megsemmisítés rémével.
A jogfosztással azonban annál inkább, e internálótábor kerítései mögött senyvedő mártír jogészok és ügyvédek biztos nagy precizitással sorolnák nekünk a rezsim menetrendszerűen adagolt zsidótörvényeit és egyéb, a zsidóságot jogfosztással sújtó rendeleteit: Az első zsidótörvény, az 1938. évi tizenötödik törvénycikk, a második zsidótörvény, az 1939. évi negyedik törvénycikk, majd a harmadik zsidótörvény, 1941. évi tizenötödik törvénycikk… és így tovább.
Szakmák, hivatásrendek, gazdasági területek megtisztítása a zsidóktól, ez volt a korszak háborús politikája:
Sok száz haladó szellemű újságíró kezéből ütötte ki a tollat az Országos Magyar Sajtókamara még a második zsidótörvény előtt. A szerkesztőségeket rákényszerítették, hogy bocsássák el „megbízhatatlan munkatársakat.” „A Sajtókamara feladata – hangzott a hivatalos nyilatkozat – a nemzeti szellem és a keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása és biztosítása …A magyar sajtót meg kell tisztítani a hazafiatlan, oda nem illő elemektől”. És mindenki dekódolni tudta, hogy ki a „hazafiatlan”.
Horthy-liget mártírjai között voltak – miként említettem – a zsidó ügyvédek is, őket is eltiltották ’44-ben a hivatásuk gyakorlásától, az egyik korabeli sajtó alpári cinizmussal így számol be a súlyos jogtiprásról:
„A zalai ügyvédi kamara választmánya a zsidó ügyvédekre vonatkozó rendeletét, gyorsan és a legnagyobb körültekintéssel végrehajtotta, vége annak a garázdálkodásnak, amellyel a zsidók aláásták az ügyvédség tekintélyét és az „ügyvéd” szó nemes értelemben vett jelentőségét.”
Milyen sors várt a tollforgatókra és a prókátorokra a Horthy-ligetben, erre a magyar újságírás örök klasszikusa, Ritter Aladár így emlékszik a 40 éves évfordulón a Magyar Sajtó hasábjain:
„Horthyliget, a pokol belső tornáca. Megismerkedünk az üzemellenőrökkel. Minden aljasságra képes kegyetlen társaság. Munkaeszközük: a pofozó kéz, a rúgó láb, a gumibot és revolver. Pintér hadnagy, a táborparancsnok szidalmakkal fogad. „A nép árulói vagyok…” – mondja. Valaki megmozdul a sorban. Büntetés: futás. Aki összeesik, azt a katonák puskatussal verik. Biringer József barátunkat – agyonverték. Mi, a halálba induló újságírók fogadalmat tettünk: akik visszatérnek, testvéri kötelességüknek tartják, hogy segítik, támogatják az elpusztultak hátramaradottjait. Tizenhármunk közül tizenegy barátom fejezte be életét a vagonokban és Auschwitzban.”
Igen, Auschwitz,’44 május 15. és július 8. között a holokauszt legnagyobb deportálási akciójának keretében mintegy félmillió magyar zsidó halt mártírhalált Auschwitz-Birkenauban. Sem a magyar államapparátus, sem a német pribékek – örök tisztelet a kivételeknek – nem ismertek irgalmat, a magyarországi zsidóság nagyobb részét meggyilkolták – a mai országterületre kalkulálva – a budapesti zsidóság kb. 40%-át, a vidéki zsidóságnak pedig mintegy 75%-át. Ez azt is jelenti, hogy lényegében nem volt olyan fővárosi zsidó család, amelynek ne lettek volna halottai, vidéken pedig fordított volt a helyzet: alig maradt olyan túlélő, aki ne családtagjai nagyobb részét veszítette volna el.
A túlélők leszármazóinak lelkében élnek tovább a mártírok, ők a magyar zsidóság hősei, mert mi láttuk nagyszüleink, szüleink, rokonaink fátyolos tekintetét, könnyes szemmel egy megsárgult fénykép felé fordulva, hogy itt van a képen, ő, aki már nem tudott hazajönni, rájuk, 600 ezer magyar zsidóra, emlékezünk itt ma, és az 80., jubileumi emlékév során szerte az országban.
Ahogy a Tórában áll: LO TISKACH – Ne felejts!
Emlékezzünk hittestvéreinkre, akik a gyűlölet áldozatai lettek.
ZICHRONAM LIVRÁCHÁ! – Emlékükből fakadjon áldás!