A hagyomány szerint “Kol Jiszráel árévim ze baze”, “כל ישראל ערבים זה בזה” , vagyis Izrael minden tagja felelős a másikért. Ez a kollektív felelősség jut kifejezésre Mátot-Mászé (מַּטּוֹת-מַסְעֵי) kettős hetiszakaszunk elbeszélésében.
Reuvén és Gád törzsei Mózes elé járultak azzal a kéréssel, hogy a nemrég elfoglalt Jordánon túli területen letelepedhessenek. Mózes súlyosan megrótta őket kérésükért. “Testvéreitek háborút viselnek és ti békében akartok élni?!”
A nép Kánaán elfoglalására készült és úgy tűnt, hogy a két törzs ki akarja vonni magát a harcokból. Mózes úgy látta, hogy a két törzs szakadást akar a Jordánon innen és túl a nép két része között és szemében ez olyan bűn lenne, mint mikor Izráel a Midjánisták hatására a Báál bálványt imádta a pusztában.
De Mózes tévedett a két törzs meggyanúsításában. “Mi csak családunkat, nyájunkat hagynánk itt, és élharcosokként (chálucim) vennénk részt testvéreinkkel Kánaán elfoglalásában” -így a törzsek.
Erre Mózes megértette a két törzs jó szándékát és feltételként szabta ki “élharcos” ajánlatukat; hogy visszatérhessenek a Jordánon túli részre.
Eddig az elbeszélés. A kollektív felelősség elve mint alapvető eszme vonul végig a Bibliában. Már a mai elbeszélésben is Mózes arra inti a két törzset, hogy Isten haragja nemcsak őket, hanem az egész népet sújtja majd.
Józsua könyvében a Jordánon túli törzsek oltárt emeltek. A nép tíz Jordánon inneni törzsei ezt szakadási kísérletnek vélték és küldöttséget menesztettek Reuvén és Gád törzséhez, hogy ne merészeljenek Isten és a nép ellen fellázadni külön szentély építésével. A két törzs nem külön szentélyt akart építeni, hanem ellenkezőleg jelképezni akarta az együvé tartozást a Jordán két partján. A nép egysége megmaradt, a küldöttség megnyugodva tért vissza Kánaánba.
A kollektív felelősség elve nemcsak ugyan arra a nemzedékre vonatkozik. Népi mondásként említi a Biblia, hogy “az apák ették a savanyú szőlőt és a fiúk fogai vásnak bele.” A próféták ugyan leintik a népet és cáfolják a nemzedékeken keresztül való felelősséget és bűnhődést.
“Ki-ki saját vétkéért lakoljon, ne bűnhődjék az apa a fiú cselekedetéért, vagy a fiú az apa vétkéért.” Mégis a szentély pusztulása után úgy gyászol a költő: “Apáink vétkeztek, de ők már nincsenek és mi szenvedünk az ő bűneikért.
A második heti szakasz (Mászé) két témáról szól többek között. A törvényesség fejlődése a bibliai társalomban, lehetővé teszi az emberöléssel vádolt gyanúsítottak az eddig szokásos vérbosszú elől való menekülést. A vérbosszú nem ismert különbséget a szándékos gyilkosság és a véletlen, vagy hanyagságból okozott emberölés között.
Ember ki másik ember életét oltja ki, vérével lakoljon tettéért, mert Isten képmására teremtődött az ember. Így szólt Isten Noéhoz az özönvíz után. A legrégibb időkben is hittek az élet szentségében, és a vérbosszú formájában kellett “kiengesztelni” a kiontott vért. A bíráskodás nem vette tekintetbe a szándékot, csak a tényleges tettet.
A hetiszakasz “menedék városok” felállítását írja elő azok számára, kik nem szándékosan oltottak ki emberi életet. Hat ilyen várost állítottak fel és a nem szándékos emberöléssel vádolt egyén az egyik ilyen városba menekülhetett bírói ítélet alapján. Ott kellett tartózkodnia a főpap haláláig. “És a gyülekezet mentse meg a “gyilkost” a vérbosszútól”. De ha a szándékosan ölő gyilkos menekülne az ilyen városba, kiadják a vért megbosszuló kezébe. A törvény azt is előírja, hogy gyilkosság megítélésében legalább tanúra van szükség.
A másik törvény korlátozza a lány örökösök házasulási szabadságát. A tizenkét törzs között kiosztott földbirtok “szentsége” nemzedékről nemzedékre szállt. Ezért, ha leány örökölt (fiú örökös híján) nem mehettek férjhez csak saját törzsbelihez, hogy a föld ne szálljon át másik törzs birtokába.
Ezzel a törvénnyel zárul nemcsak a mai hetiszakasz, hanem a Tóra negyedik könyve is (Bámidbár=Numeri). Az utolsó mondat olvasását követi a “Vházák, Ekázár vönitchazék” kiáltása.