Mózes második könyve a Kivonulás könyve, héberül Smot (שְׁמוֹת). Kevés olyan nép van a világon, mely őstörténetét nem hőstettek vagy mitológiai nagyságok elbeszélésével kezdi, hanem azzal “büszkélkedik”, hogy “szolgák voltunk Egyiptomban”.
Már Ábrahám ősatyánk az Istennel kötött szövetsége alkalmából hallhatta, hogy “utódaid idegenek lesznek mások országában, akik dolgoztatni és sanyargatni fogják Őket 400 évig”. De ugyancsak Ábrahámról olvassuk, hogy “tudom, hogy utódait Isten útjainak követésére tanítja, hogy igazságot és kegyet gyakoroljanak”.
A két idézet között szoros kapcsolat van Az a nép, amely életét hosszantartó szolgasággal kezdte, amely évszázadokig idegen népek között sanyargattatott, Ábrahám utódai, kik saját maguk annyit szenvedtek Egyiptomban, vagy másutt, meg kellett, hogy értsék mások szenvedését. “Ne szorongasd az idegent; hiszen ti ismeritek az idegen lelkét, mert idegenek voltatok Egyiptomban”.
Másik hasonló idézet: “Ha idegen lakozik majd országotokban, ne sanyargassátok. Polgár legyen köztetek és szeresd, mint önmagadat, mert idegenek voltatok Egyiptomban”. E két idézet kifejezi azt a Hillél által hirdetett tanítást, hogy” amit magadnak nem akarsz, ne tedd másnak” (Talmud).
Az egyiptomi szolgaság nemcsak néppé válásunk története. Az elnyomatás emléke rányomta bélyegét Izrael egész törvényrendszerére, gondolkodására, hitére és életfelfogására. Maga a Tízparancsolat is úgy Kezdődik: “Én vagyok a te Istened, aki kivezetett téged Egyiptomból, a rabszolgaság házából”.
Az első parancsolat, az istenhit törvénye nem azt írja a Legfelsőbbről, hogy “aki az eget és földet teremtette”, hanem az egyiptomi szabadulást teszi meg központi tulajdonságának… Miért? Isten segítette a gyengét, az elnyomottat, az erőssel szemben. Ezt a tulajdonságát kell követnie az Őt imádó embernek. Ezért végződik számos Tóra-teli törvény ezzel a mondattal: “Emlékezz, hogy szolga voltál Egyiptomban”.
Isten Mózest választotta ki az egyiptomi szabadulás végrehajtójának. Mózes mintaképe volt a mások szenvedését átérzőjének. “És lőn azokban a napokban, Mózes megnőtt, kiment testvéreihez és látta szenvedésüket”.
A királyi udvarban nevelkedett Mózes átérezte a szolganép szenvedését és életét veszélyeztetve megölt egy egyiptomi felügyelőt. Miután Midjánba menekült, ott is védelmére kelt Jitro lányainak az erőszakos pásztorokkal szemben. Védte a gyengét az erős ellen.
Legenda meséli; hogy a Jitro nyáját legeltető Mózes saját vállán hozta vissza a nyájtól elszakadó bárányt. Ekkor bízta rá Isten az ő “nyájának”, Izraelnek vezetését és kiszabadítását. “Szólt hozzá Isten a csipkebokorból… látva láttam népem szenvedését Egyiptomban és megértettem fájdalmát”. “Menj, elküldlek Fáraóhoz és vezesd ki népemet, Izrael fiait Egyiptomból”.
Mózes, a “föld legszerényebb embere”, nem érezte magát hivatottnak a küldetésre. “Ki vagyok én, hogy a Fáraó elé járuljak és kiszabadítsam Izraelt Egyiptomból?” .
Végül is elvállalta a küldetést, és örök időkre mintaképévé lett a zsidó nép vezetőjének. Legfőbb tulajdonsága volt a nép szeretete. Ez a szeretet adta erejét, hogy megküzdjön az egyiptomi hatalmasságokkal. Ez a szeretet késztette arra, hogy Istennel is szembeszálljon, mikor büntetni akarta a népet. Ugyanakkor szerénysége megóvta attól, hogy uralkodjék a nép fölött.
Hetiszakaszunk két tanítást hagyott örökül a zsidó népnek. Az egyiptomi szolgaságban is hű maradt Izrael Ábrahám Istenéhez. “Én vagyok atyáid, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene” – szólt Isten Mózeshez. A másik tanítás, hogy a mindenkori vezetőnek szeretni és vezetni kell Izraelt, és nem uralkodnia rajta, szolgálnia kell a népet és nem hatalmaskodnia. (Más népeknél a kormány tagjait “miniszternek”, azaz szolgának nevezik. A héber “szár” szó urat jelent…)