Következő hetiszakaszunk a Ki Tiszá ( כִּי תִשָֹּא)
bővelkedik drámai eseményekben. Izrael népe csak imént fogadta el a láthatatlan Isten uralmát, csak imént mondta egyhangúlag: “Megtesszük és meghallgatjuk”, s íme, alig néhány nappal később aranyborjút állított fel és körültáncolva azt, így kiáltotta: “Ez a te Istened-Izrael, aki kivezetett minket Egyiptomból !”
Mivel magyarázható ez az éles fordulat? Miként az egyén életében van gyermekkor, ifjúkor stb., úgy a népek, életében is beszélhetünk gyermekkortól az öregségig. A lényeges különbség az, hogy az egyén öregségében befejezi életét, de az “öreg” nép megújíthatja ifjúságát. (Áchád Háám: “Múlt és Jövő”).
Az Egyiptomból kivonult Izráel korai gyermekkorát élte. Nem volt kialakult hite, világnézete, mint “gyermeknek”, az utánzás töltötte ki világát. A szináji és egyéb csodák nagy hatással voltak rá, és Mózes vezetése a biztonság érzését adta neki. De íme, Mózes “eltűnt”, már negyven napja, és a nép úgy érezte, hogy vezető nélkül maradt. “És Áháron köré gyűlt a nép, és így szólt hozzá: Csinálj nekünk istent, ki előttünk jár, mert ezt a férfiút, Mózest, aki kivezetett minket Egyiptomból, nem tudjuk mi lelte” (Ex. 32/19).
Hogy a nép mennyire nem érezte bűnnek az aranyborjú felállítását, az bizonyítja legjobban, hogy éppen a főpaphoz, Mózes testvéréhez fordultak kérésükkel. Mivel az egyiptomiak állatimádók voltak (totemizmus), hát a látható isten is állatformát kapott. Az aranyat általános közadakozásból szedték össze.
A bibliai elbeszélést kibővíti a Midrás. Az aranyborjú imádása során gyilkosságok, paráználkodás, általános civakodás és részegeskedés volt a nép körében. (A “Tízparancsolat” című film mindezt ábrázolta.) Vagyis a bálványimádás azonnal erkölcsi züllést idézett elő.
Mózes visszatérőben volt a hegyről, kezében a két kőtábla: a Tízparancsolat…
Határtalan fájdalom és harag lett úrrá rajta az elé táruló kép nyomán. Az állat-istent körültáncoló nép, az általa szeretett és szolgaságból megváltozott Izráel bűnös tivornyázása és erkölcstelen tobzódása megértette vele, hogy csőcselékkel van dolga, amely nem érett meg az egyistenhit befogadására. Összetörte a szent Írást tartalmazó kőtáblákat…
De hamarosan felfogta, hogy a gyermeklelkű nép naivságában cselekedett. Van remény, hogy Izráel “felnő”, és azzá lesz, amire hivatott: kiválasztott nép. Ezért csak az uszítókat büntette meg, és imával fordult Istenhez, a nép iránti kegyelemért.
“És imádkozott Mózes Istenhez, mondván: miért töltenéd ki haragod népeden, kit kivezettél Egyiptomból?… Emlékezz Ábrahám, Izsák és Izráel szolgáidra, kiknek megesküdtél, hogy utódaikat megsokasítod…” ( Ex: 32/22-13).
“És Isten elengedte a csapást, amit népére mérni kívánt” (u.o./14.).
Isten is belátta, hogy Izráel nem tagadta meg Őt, csak “gyermekségében” utánozta Egyiptomot. Júda Hálévi “Kuzári” című munkájában több fejezetet szentel az aranyborjú vétkének megmagyarázására. Szerinte Izráel vétke csak abban merült ki, hogy látható formát akart adni Istennek, de Őt meg nem tagadta.
Az idők folyamán ellenségeink sokszor használták fel ellenünk az aranyborjú esetét gyűlöletük alátámasztására. Az aranyború jelképezte szemükben a pénzt, amit a zsidók imádnak, és előtte leborulnak. A középkorban az uzsorás fogalma egy volt a “zsidó” fogalmával (Shylock!) Holott az igazság az, hogy a lombárdiai bankárok és egyéb pénzemberek sokszorosan túltettek a zsidó ún. pénzimádatán.
Az aranyborjú szimbólummá változott, de az eredeti elbeszélés a heti szidrában azzal végződik, hogy Izráel tévelygését Isten megbocsátotta, sőt Mózes előtt kinyilvánította 13 tulajdonságát, amelyeknek központjában áll a könyörületesség.
Izráel hű maradt Istenhez és az ő Tórájához. De hogy megértse a Láthatatlant, Isten elrendelte a pusztai szentély (Miskán) felállítását, amelyben a “gyermek” Izráel látható fogalmakkal imádhatta Istent, aki nem ábrázolható anyag által.
A hetiszakasz egy részletét böjtnapokon szokták felolvasni. “Mózes könyörgött Istenhez” (Ex.32) nemcsak a pusztában, hanem a zsidó nép történetében minden válságos korszakban.
Talán ennek köszönhető nemcsak a zsidó nép fennmaradása, hanem a harmadik Zsidó Állam megszületése és a héber nyelv és kultúra feltámadása is.
Az “aranyborjú” néha ma is kísért, amikor sokan közülünk a magasabb életnívó utáni vágyukban elhagyják az Országot és az “ubi bene ibi patria” (ahol jó, ott a hazám) jelszóval a nyugati jólét országaiba vándorolnak (jeridáznak). Sokakat ér csalódás és sokan térnek vissza, mondván: “Avirá Leerec Jiszráel máchkimá” – Izráel országa okosabbá és boldogabbá tesz minket.
Talán magasabb a fizetés Amerikában, de az Otthon érzését nem adja az ősök országából odavándoroltaknak. A szábre vagy a bevándorolt csak itt van “otthon”. És ezt nem lehet felcserélni semmiféle dollármennyiséggel. Izráel 2000 év után HAZATÉRT, és ez az érzés nem mérhető anyagiakkal. Itt éltek őseink, itt születtek gyerekeink, unokáink – és nincs az az ország, amely ezt az érzést bármivel is pótolhatná.
“Éjn lánu erec ácheret” – nincs más országunk, mint ez – akkor is, ha az aranyborjú másutt leledzik…
(Menáchem Meron: Az élő Biblia)