Csütörtök este köszönt be Pészach Séni (פסח שני).
Bamidbar(בַּמִּדְבָּר) könyvének kilencedik fejezete írja le, hogyan ünnepelték meg Izrael fiai Pészach ünnepét a kivonulás után egy évvel: „a kivonulás szerinti második év első hónapjában”.
Az első évnek ugyanis maga a kivonulás éve számít. Voltak azonban olyanok, akik nem ünnepelhettek együtt a többiekkel, mert a megadott időpontban tisztátalanok voltak. Ők odamentek Mózeshez, és szóvá tették, hogy igazságtalannak érzik, hogy kimaradtak Pészach megünnepléséből.
Ekkor kapta Mózes azt az utasítást, hogy ha valaki önhibáján kívül nem tud részt venni Pészach ünneplésében, akkor egy hónappal később — a mai naptár szerint Ijjár hónap 14. napján — mutassa be a Pészach-áldozatot. Erre az áldozatra hasonló törvények vonatkoznak, mint az Ijár hónap 14-én bemutatott áldozatra.
Érdekesség, hogy ez az egyik olyan eset, amikor néhányan a népből igazságtalannak éreztek egy általános törvényt. Szóvá tették ezt Mózesnek, aki megkérdezte erről az Ö.valót, aki az adott helyzetre külön, kiegészítő szabályozást adott. Vagyis mintha megfordult volna a törvényhozás addigi, egyirányú menete: ezúttal a nép felől érkező kérdés nyomán született új rendelkezés.
Pészach séni mára — mivel már nem áll a Szentély — elvesztette eredeti gyakorlati jelentőségét. Néhány liturgiai részlet azonban ma is jelzi, hogy ez nem egy szokványos hétköznap. Sok közösségben szokás ilyenkor egy kevés maceszt enni, így emlékezve a nap hajdani jelentőségére.