„És szólt az Örökkévaló Mózeshez: ‘Amikor számba veszed Izrael fiait adjon mindenki váltságdíjat magáért, hogy ne érje őket csapás a népszámlálás miatt. Mindazok akik átesnek a besorozáson, adjanak egy fél sekelt a gazdag ne adjon többet és a szegény ne adjon kevesebbet fél sekelnél’…” (Mózes2, 30, 11-15).
Ez volt az első népszámlálás az egyiptomi kivonulás óta. Ezidáig csak megközelítőleg tudták, hány harcképes, húsz éven felüli férfi szabadult ki a rabszolgaság házából. Hatszázezer. Amikor nincs Statisztikai Hivatal, számítógép és megfelelő űrlapok illetve számlálási biztosok, nehezen képzelhető el egy eredményes népszámlálás. Sokkal egyszerűbb, ha mindenki ad valamit – itt egy fél sekelt – amiket már sokkal könnyebb összeszámolni.
Valószínűleg ez áll az itt szereplő utasítás hátterében, amely megalapozta a zsidó hagyomány szerinti népszámlálást. Az embereket nem szabad közvetlenül számolni – egy, kettő, három módon –, mert ez Rási magyarázata szerint „csapást”, vagyis járványt idézhet elő. Ehelyett mindenki ad egy pénzdarabot (vagy más jelképes tárgyat – lásd később), és ezek összeszámlálásával történik a népszámlálás. A befolyt összeget Mózes a Hajlék céljaira fordította: ebből készültek például az oszlopok. Későbbi korokban ez állandó éves adóvá vált, amelyet Ádár havában fizettek a Szentély fenntartására és felújítására. Az, hogy mindenki – gazdag és szegény egyaránt – fél sékelt adott, az emberek egyenlőségét volt hivatott kifejezni, még ha ez az adó nem is volt progresszív.
Miért lenne „csapás”, ha megszámolják a népet?
Rási szemmelverésről beszél, ami úgy látszik egy elfogadott hipotézis volt, hiszen Jóáv, a hadvezér ezzel az érvvel próbálta Dávid királyt eltéríteni ama szándékától, hogy számba vegye a népet, és tudja hány katonája van. Ahogy ezt Sámuel második könyvében olvassuk (24. fejezet) az „Örökkévaló ‘(rá)uszította’, Dávidot, vagyis rávette, sugallta neki, hogy tartson népszámlálást. Dávid ebben az értelemben utasította hadserege főparancsnokát, Joáv ben Cruját, mivel, úgy látszik, csak a hadsereg volt képes ezt megejteni. Azonban Joáv élesen ellenezte a király tervét, de nem indokolta meg véleményét, hanem csak ennyit mondott:
„Szaporítsa meg az Örökkévaló, a te I.tened a népet százannyira, mint amennyi most és gyönyörködjék benne az én uram, királyom, de miért akarod, ó királyom, ezt a dolgot (a népszámlálást)?” (Uo, 3). A Krónikák könyvében Joáv szavai még ennél is egyértelműbbek: „Miért kéred ezt, ó uram? Miért bűnhődjön ezért Izrael?” (1 Krón.21, 3).
A Midrás tudja Joáv indokát:
„Mondá Joáv Dávidnak: Népszámlálás, aminek van célja és értelme – nem veszélyes, illetve nem okoz bajt. Ellenben egy népszámlálás, amely teljesen fölösleges, mint ez most, – veszélyes és bajt rejt magában”.
Itt a Midrás hozzáteszi a Bölcseink hipotézisét, miszerint Joáv nemcsak fizikai értelemben volt „hadvezér”, hanem a Szánhedrin elnöke is volt és így szavainak olyan súlya volt, mintha a halachát mondaná. Azonban Dávid erősködött és parancsba adta Joávnak, hogy számlálja meg a népet.
„Mondá Dávid Joávnak: Én vagyok a király és te a hadvezér, vagy fordítva?!” (vagyis én vagyok a király, és mint ilyen a legfelsőbb hadúr és te köteles vagy engedelmeskedni!”
Amikor Joáv ezt hallotta, ment és teljesítette a parancsot – ellenkezése ellenére.
A Midrás a továbbiakban értésünkre adja, hogy Joáv megpróbálta szabotálni a parancsot. Először Gád törzséhez ment, akikről tudta, hogy „nehéz emberek”, abban a reményben, hogy megdobálják kővel és az egészből nem lesz semmi. Utána meg húzta-halasztotta a dolgot, úgy hogy a népszámlálás kilenc hónapig és húsz napig tartott, de a végén nem volt mit tenni (uo.). És miért nem áldotta meg Joáv a királyt a mózesi áldással.
„Tegyen meg benneteket az Örökkévaló ezerszer annyira” (Mózes 5. első fejezet)
Miért mondta, hogy csak százszor annyira?
A Midrás válasza: Joáv áldása nagyobb, mint Mózesé. Miért? Mert Mózes általánosságban beszélt, míg Joáv azt mondta, hogy „gyönyörködjön benne Dávid”, vagyis most, életében, saját szemével lássa…
Az eredmény fatális volt. Dávid ugyan „gyönyörködhetett” az eredményben: 1.300.000 kardforgató katonája volt (800 ezer Izraelből és fél millió Judából) – óriási hadsereg abban az időben – ami legalábbis egy 6-7 milliós népet tételez fel. Azonban a büntetés nem maradt. Még mielőtt Gád próféta eljött volna hozzá, hogy közölje az i.teni verdiktet, Dávidnak lelkiismeret furdalása volt és azt mondta: „I.tenem, vétkeztem azzal, hogy ezt tettem” (u.o. 10). A Midrás burkoltan utal arra, hogy az egész aktus büntetés volt Dávidnak („I.ten ‘uszította’ Dávidot a népszámlálásra”) amit a Bát-Sevá és férje Urija affér váltott ki.
A Gád próféta által felajánlott büntetés három részből állt: vagy hét esztendő éhínség (szárazság), vagy három hónapig kelljen Dávidnak menekülnie ellensége elől, vagy egy háromnapos dögvész, ami a népet sújtja? Dávid – jellemzően – az utóbbit választotta, de a Midrás ezt is Dávid javára írja:
„Mondá Dávid: Ha hét esztendős éhínséget kérek, a nép azt fogja mondani: persze, a király magtárai tele vannak, ő nem fog éhezni. Ha a három hónapos üldöztetést választom, azt fogják mondani: Dávidot hős katonai védik, mi baja eshet? Ezért a dögvész mellett döntök, ami egyformán sújt mindenkit, nagyot és kicsit”. (Jálkut, u.o).
Az eredmény: 70 ezer halott, köztük Gád, a próféta, Dávid négy fia és „az öregek” (tanácsadók), akik vele voltak…
Ami ebből a sztoriból kiviláglik, hogy mindig is volt a zsidóknál egyfajta viszolygás a fölösleges népszámlálás ellen. Ezt úgy oldották meg, ahogy – mint mondottuk szakaszunkban – számolták a fél ezüst sekeleket, vagy később, Saul király háborúiban, amikor a nép fiai egy-egy cserépdarabot tettek le és azt számolták meg, vagy pedig mindenki egy-egy gödölyét hozott, illetve kapott (a királyi nyájból) és onnan tudták számukat.
(Naftali Kraus: Az ősi forrás című könyve alapján)