Ezen a héten lesz Zájin Ádár, amikor is halvacsorákon emlékezünk meg Mózesről. Az ünnepnap kapcsán egy kedves kis történettel emlékezünk.
„A naptárba piros filccel, héber betűkkel volt beírva: ז’ אדר. Azaz Ádár hónap hetedik napja, Zájin Ádár. A dátum, amely egyszerre jelent születést és elmúlást.
Történetünk főszereplője, legyen a neve Dávid, már kora hajnalban felébredt. A ház csendje sűrűbb volt, mint máskor; a böjt napjának sajátos, feszülten tiszta levegője lengte be a szobát. A konyhában nem zörgött edény, nem sercegett olaj. A vízforraló érintetlen maradt. Zájin Ádár nem az evésről szólt, hanem az emlékezésről.
Gyerekkorában nagyapja mindig azt mondta neki:
„Mózes ezen a napon született, és ezen a napon ment el. Teljes kör. Mint a Tóra olvasása: befejezzük, és azonnal újrakezdjük.”
Dávid sokáig nem értette, hogyan lehet egy napban megennyi ellentmondás? Hogyan fér meg egymás mellett a kezdet és a vég?
Lement a zsinagógába. Kevesen voltak, mégis úgy tűnt, mintha a falak tele lennének élettel. Az öregek halkan imádkoztak, a fiatalabbak a szöveg fölé hajolva követték a sorokat. Mózes neve nem hangzott el ünnepi díszben; inkább súlya volt annak. A vezető, aki nem léphetett be az Ígéret Földjére. A próféta, akinek sírhelyét senki sem ismeri. A tanító, akinek hiánya éppolyan beszédes, mint az élete.
Dávid gyomra korgott, de nem bánta. A böjt éhsége emlékeztette arra, hogy a szabadság nem magától értetődő. Hogy az egyiptomi téglák súlya még mindig ott lapul az ember vállán, generációról generációra öröklődve. Mózes nem csupán történelmi alak volt számára, hanem maga a nagy kérdés megtestesítője: ki vezeti át őt a saját pusztaságain?
Délután hazafelé menet megállt a Duna-parton. A víz szürkén hömpölygött, mintha magában mormolná a múltat. Eszébe jutott a nádkosár a Níluson, a csecsemő, akit a víz vitt, de nem nyelt el. S ugyanaz az ember, évtizedekkel később, aki a vízből fakasztott életet a sziklából. Kezdet és vég. Víz és sivatag.
Este, amikor a csillagok megjelentek, a böjt véget ért. Dávid lassan kortyolt a vízből. Az első íz mindig különös: egyszerre fizikai és lelki megkönnyebbülés. Az asztalon egyszerű étel várta — nem lakoma, csak egy kis hal. Mert Zájin Ádár nem diadal, hanem emlékeztető!
Arra emlékeztet bennünket, hogy még a legnagyobb vezető sem ér célba minden értelemben. Hogy a törvény és az útmutatás túléli az embert. Hogy egy élet teljessége nem a befejezésben, hanem a továbbadásban rejlik.
Dávid az ablakhoz lépett. A sötétben nem látta a saját tükörképét, csak a csillagokat. Arra gondolt: talán ez Mózes igazi öröksége. Nem a sír, amelyet nem találunk, hanem az irány, amelyet igen.
És másnap, amikor a naptár már Ádár hónap nyolcadikát mutatott, a világ ment tovább — de egy nap erejéig a kezdet és a vég összeért.”