„Egy tízéves fiú kézírásával indul, és egy néma hiánnyal ér véget” – A Weisz Dávid naplója egy képzeletbeli, mégis történelmileg hű feljegyzés.
Egy zsidó kisfiú szemén keresztül mutatja meg a holokauszt borzalmait: az otthon elvesztését, a gettó szűk világát, a marhavagon sötétségét és Auschwitz kimondhatatlan valóságát.
Az alábbi napló nem statisztikákról beszél, hanem nevekről, családról, félelmekről és emlékekről – arról, hogyan válik egy gyerekből „szám”, miközben végig ember marad. A holokauszt nemzetközi emléknapjára íródott:
Weisz Dávid naplója
(Miskolc, 1944)
1944. március 19.
Ma vasárnap van. Reggel apa nem ment a zsinagógába. Az ablaknál állt, és az utcát figyelte. Azt mondta, „baj van”. Anya egész nap csöndes volt. Ebédnél Anna ledobta a kanalat, és senki sem szólt rá. Ez furcsa volt, mert anya mindig szólt.
Este hallottam, hogy apa azt mondja: „bevonultak a németek”. Nem tudom pontosan, kik azok, csak azt, hogy anya sírt utána.
1944. április 4.
Anya varr. Sárga anyagot. Csillag alakú. Azt mondta, holnaptól ezt kell viselnünk. Megkérdeztem, miért. Azt felelte: „mert zsidók vagyunk”. Eddig is azok voltunk, mégsem kellett csillag.
Apa neve Weisz Miksa, cipész. Mindig jó illata van a bőrnek, amikor dolgozik. Anya Klein Róza, ő tanított meg írni. Anna hatéves, szeret énekelni. Nagymama Klein Eszter, ő mindig azt mondja, az ember addig él, amíg emlékeznek rá.
Ezért írok.
1944. április 7.
Nem mehetek iskolába. Az osztálytársaim közül néhányan az utcán kinevettek. A tanító bácsi tegnap még kedves volt, ma elment mellettünk, mintha nem ismernénk egymást.
A boltban kevesebb az étel. Anya kisebb darabokat ad Annának, de azt mondja, ő már evett. Tudom, hogy nem igaz.
1944. április 30.
El kellett hagynunk a lakást. Egy kijelölt házba költöztettek minket, sok más zsidó családdal együtt. Egy szobában alszunk heten. A levegő nehéz, mindenki köhög.
Nagymama egyre gyengébb. Este imádkozik, de néha elfelejti a szavakat. Akkor csak ül, és néz maga elé. Már a Káddisra sem emlékszik tökéletesen.
1944. május 15.
Gettó. Most már így hívják ezt a helyet. Fából készült kerítés van körülöttünk. Katonák őrzik. Anna megkérdezte, mikor megyünk haza. Anya azt mondta: „hamarosan”. De nem nézett rá közben.
Éjjel sokan sírnak. Van egy kisfiú, Sámuel, velem egykorú. Azt mondta, az apját tegnap elvitték dolgozni. Azóta nem látta.
1944. május 28.
Nagymama meghalt ma reggel. Csendben. Anya simogatta a kezét, de már hideg volt. Nem volt rendes temetés. Csak egy sietős búcsú. Apa sokáig állt mozdulatlanul.
Most már csak négyen vagyunk.
1944. június 2.
Összetereltek minket. Azt mondták, áttelepítés lesz. Vonatok álltak az állomáson. Marhavagonok. Sötétek. Büdösek. Sokan imádkoztak, mások kiabáltak.
Apa felemelte Annát, én kapaszkodtam anya szoknyájába. A vagon ajtaja becsukódott. Sötét lett.
1944. június 4.
Nem tudom, hány nap telt el. Nincs víz. Anna már nem sír, csak fekszik anya ölében. Apa a sarokban ül, és számol. Azt mondta, ha számol, kevésbé fél.
Én is számolok. A lélegzetvételeket.
1944. június 6. – Auschwitz
Ez a hely neve. Kiabálás. Kutyák. Füst szaga. Egy katona elrántotta Annát anyától. Anya sikított. Én utána nyúltam, de apa visszahúzott. Egy másik katona apát is elvette tőlem.
Egy pillanat alatt egyedül maradtam.
1944. június 8.
Egy barakkban vagyok. Sok fiú. Kopasz a fejem. Egy számot kaptam: 124264. Már nem hívnak Dávidnak.
Éjszaka anyáról álmodom. Reggel éhesen ébredek.
1944. június 12.
Sámuel itt van. De nagyon sovány. Azt mondta, az anyját már nem látta mióta megérkeztünk. Nem beszél sokat.
1944. június 16.
Ma Sámuel nem kelt fel. Senki nem szólt hozzá. Később elvitték. Én nem mertem ránézni.
1944. június 18.
Gyenge vagyok. A ceruza nehéz. Ha ez az utolsó bejegyzésem, szeretném, ha valaki tudná:
Volt egy kisfiú, aki Weisz Dávid volt.
Volt anyja, Róza, volt apja, Miksa, volt egy húga, Anna.
Volt otthona Miskolcon, a Kőműves utcában.
Szerette a kenyeret vajjal, és a nyári esőt.
Félt, retteget, de végig ember maradt.
Ha holnap nem ébredek fel, remélem, valaki emlékezni fog rám, valaki emlékezni fog mindenre….