A Budapesti Zsidó Hitközség szeptember 21-én, vasárnap délelőtt tartotta hagyományos megemlékezését az elhurcolt és mártírhalált szenvedett hittestvéreink emlékének tiszteletére.
A megemlékezésen Mester Tamás, a BZSH elnöke, a Mazsihisz alelnöke is beszédet mondott.
Az alábbiakban közöljük az általa mondottakat:
„Miért hagytátok magatokat ellenállás nélkül a gázkamrákba terelni?“ ״Miért nem harcoltatok szabadságotokért és mások életéért úgy, mint mi harcoltunk a magunkéért és a tiétekért?“
Tisztelt Exellenciás Hölgyek és Urak!
Tisztelt Államtitkár Úr, Főrabbi Urak, Elnök Urak és Asszonyok!
Tisztelt Emlékező Közösség, Drága Hittestvéreim, Barátaim!
E igencsak számonkérő, végre zsidó öntudattól duzzadó sorokat az akkoriban frissen megalakult Izrael Államának egy magyar nyelvű folyóiratából idéztem, egészen pontosan 1952-ből.
Hogy miért nem harcoltak drága mártírhalált halt hittestvéreink? Mert azt gondolták „velünk ez nem történhet meg”!
Velünk ez nem történhet meg, hiszen éltünk a nemzeti szabadelvűek 1800-as évek végebeli ajánlatával, asszimilálódtunk, kicsit modernizáltuk őseink hitét, cserébe jogegyenlőség és társadalmi integráció lett a jutalmunk.
Velünk ez nem történhet meg, mondta a gazdag zsidó gyáriparos, hiszen komoly termeléssel járulok hozzá a nemzetgazdasághoz, sokszáz magyar honfitársamnak – mert magyar hazafinak érezte magát – adok munkát, kenyeret.
Velünk ez nem történhet nem, mondta a zsidó orvos, ügyvéd, mérnök, hiszen szaktudásommal a közjót szolgálom, jó-jó, kicsit korlátozzák a számunkat a pályán, majd kizárnak minket a kamarából, no de, az életünket csak nem veszik el!
Velünk ez nem történhet meg, mondta a külsőségekben is az orthodox irányzathoz tartozó falusi kisbolt- vagy éppen kocsmatulajdonos, hiszen megbecsülnek a faluban, ha a községházi kishivatalnok a hó végére megszorul hitelbe kapja az árut, sőt, ha a sakter nem jól vágta le a húst, így az kóser fogyasztásra alkalmatlan, odaadom a község szegényeinek, hogy jusson az asztalukra hús is, ne csak kukoricakása.
Velünk ez nem történhet meg, mondta a zsidó színész, kabarista, előadóművész, hiszen a – nemegyszer antiszemita szólamokkal a közéletet nappal mérgező – nagyurak este az én poénjaimon dőlnek a nevetéstől a Nagymező utcában, sőt előadás után az asztalukhoz invitálnak, még össze is kacsintunk a koccintás közben, hogy ez a kis törpe kefebajuszos, alapvetően egy jó nagy marha.
És talán a bizakodás talán nem volt alaptalan, Horthy Miklós fia, Vitéz nagybányai Horthy István, a „kiskormányzó” a térségben egyedülálló angolbarát politikája és Kállay Miklós miniszterelnök Kállay-kettőse, mely lényege, hogy mindkét hadviselő tömb számára lehetséges szövetségesként tűnjünk fel, hogy a háborús állapot változása esetén Magyarország elhagyhassa a tengelyhatalmakat, óvatos optimizmussal töltötte el a hazai zsidóságot és a békére vágyó honfitársainkat.
És valóban, Magyarország volt Európában az egyetlen Németország által megszállt vagy vele szövetséges ország, ahol a zsidóságnak komoly esélye volt a túlélésre.
A reményt hazánk német megszállása, majd az azt követő deportálások megindítása pillanatok alatt szétzúzta. Nem lehet elégszer elmondani: a magyar zsidóság legnagyobb tragédiája az volt, hogy a deportálások lényegében az amerikai partraszállás, azaz a háború utolsó szakaszában történtek. Azon tényt is sajnos mindig ki kell mondani, hogy a német megszállás nyomán, a zsidótörvények szellemében, az antiszemitizmust az élet természetes és szükséges részének tekintő, németbarát fő- és egyéb tisztviselők, csendőrök és sajnos nem egyszer a civilek lelkes közreműködése mellett történt meg a magyar zsidóság sorstragédiája. Mindig megjegyzendő: kiemelt tisztelet a kevés számú bátor ellenállóknak, embermentőknek.
A bevezetőmben említett „Miért hagytátok magatokat ellenállás nélkül a gázkamrákba terelni” zsidó önvádnak ez a vonulata markánsan kimutatható napjainkban is közösségeinken belül, beleértve a vonatkozó történelmi és szociológiai szakirodalom jelentős részét is. (Jómagam néhai Varga László történész kandidátus, Budapest Főváros Levéltárának korábbi főigazgatója 1992-es tanulmányát hívtam e beszéd megírásához segítségül.)
Most, 2025 őszén a történelmi emlékezeten túl van-e bármi egyéb jelentősége ezeknek a gondolatoknak?
Sajnos igen, és fájóbban, mint valaha is gondoltam.
Jó két hét múlva lesz a második évfordulója, hogy a Hamasz palesztin terrorszervezet vadállati kegyetlenséggel – bár még ilyet az állatok sem csinálnak – rontott rá a Zsidó Államra, és mészárolt le válogatás nélkül csecsemőt, nőt, aggastyánt több ezres nagyságrendben, túszok százait hurcolta magával, még mindig majd ötven a Hamasz fogságában senyvedő hittestvérünkről nem tudunk semmit. Bring them back home, hozzátok őket mielőbb haza!
Most értünk el beszédem végtelenül fájdalmas párhuzamához: a magyar zsidó értelmiség egy részének – az úgynevezett 300-aknak – sikerült egy olyan önsorsrontó, érthetetlen nyilatkozatot kiizzadniuk magukból, mely lehet, hogy valakik számára hasznos, de hogy a világ zsidóságának, ezen belül Izraelnek az érdekeit nem szolgálja az biztos, továbbá már most látható, hogy jelentős károkat okozott a hazai zsidó közéletbe is.
Nekik a bevezetőmben is felhívott írás majd 75 éves gondolatait hívom fel örök tanulságul: „Semmiképpen sem szabad hagyni, hogy a különböző életkörülmények és az azokkal járó felfogásbeli különbségek a diaszpóra és Izrael zsidóságát elszakítsa egymástól. Mert a diaszpórás zsidóságnak Izrael népéhez való erkölcsi viszonya jelenti a megmaradását, vagy megszűnését. Izrael és a galut zsidósága kiegészíti egymást — együtt alkotják az osztatlan zsidó népet. Ezt soha nem feledjük, mint ahogy drága mártírjaink emlékezet is maradjon fenn az idők végezetéig!
Köszönöm a megtisztelő figyelmüket, egészségben, örömökben gazdag új zsinagógai esztendőt kívánjak! Lösónó Tajvó!
Jó beíratást és bepecsételést! Kszive vachaszime tajve!”