A Budapesti Zsidó Hitközség szeptember 21-én, vasárnap délelőtt tartotta hagyományos megemlékezését az elhurcolt és mártírhalált szenvedett hittestvéreink emlékének tiszteletére.
A megemlékezésen Mester Tamás, a BZSH elnöke, a Mazsihisz alelnöke is beszédet mondott.
Az alábbiakban közöljük az általa mondottakat:
„Miért hagytátok magatokat ellenállás nélkül a gázkamrákba terelni?“ ״Miért nem harcoltatok szabadságotokért és mások életéért úgy, mint mi harcoltunk a magunkéért és a tiétekért?“
Tisztelt Exellenciás Hölgyek és Urak!
Tisztelt Államtitkár Úr, Főrabbi Urak, Elnök Urak és Asszonyok!
Tisztelt Emlékező Közösség, Drága Hittestvéreim, Barátaim!
„Miért hagytátok magatokat ellenállás nélkül a gázkamrákba terelni?”
„Miért nem harcoltatok szabadságotokért és mások életéért úgy, mint mi harcoltunk a magunkéért és a tiétekért?”
Tisztelt Túlélők! Tisztelt Főrabbi, Rabbi és Főkántor Urak! Tisztelt Excellenciás Hölgyek és Urak!
Tisztelt Államtitkár Úr, Elnök Urak és Asszonyok! Tisztelt Emlékező Közösség! Kedves Diákok! Kedves Barátaim!
E felettébb számonkérő, végre zsidó öntudattól duzzadó sorokat az akkoriban frissen megalakult Izrael Államának egy magyar nyelvű folyóiratából idéztem 1952-ből. Hogy miért nem harcoltak drága mártírhalált halt hittestvéreink? Mert azt gondolták „velünk ez nem történhet meg”!
Velünk ez nem történhet meg, hiszen éltünk a nemzeti szabadelvűek XIX. század végén fogant tanácsaival: asszimilálódtunk, kicsit modernizáltuk őseink hitét, cserébe jogegyenlőség és társadalmi integráció lett a jutalmunk.
Velünk ez nem történhet meg, mondta a gazdag zsidó gyáriparos, hiszen komoly termeléssel járulok hozzá a nemzetgazdasághoz, sokszáz magyar honfitársamnak – mert magyar hazafinak érezte magát – adok munkát, kenyeret.
Velünk ez nem történhet meg, mondta a zsidó orvos, ügyvéd, mérnök, hiszen szaktudásommal a közjót szolgálom. Jó-jó, kicsit korlátozzák a számunkat a pályán, majd kizárnak minket a kamarából, de az életünket csak nem veszik el!
Velünk ez nem történhet meg, mondta – a külsőségekben is – az ortodox irányzathoz tartozó falusi kisbolt-, vagy éppen kocsmatulajdonos. Hiszen megbecsülnek a faluban. Ha a községházi kishivatalnok a hó végére megszorul, hitelbe kapja az árut. Sőt, ha a sakter nem jól vágta le a húst, így az kóser fogyasztásra alkalmatlan, odaadom a község szegényeinek, hogy jusson az ő asztalukra hús is, ne csak kukoricakása.
Velünk ez nem történhet meg, mondta a zsidó színész, kabarista, előadóművész, hiszen a – nemegyszer antiszemita szólamokkal a közéletet nappal mérgező – nagyurak este az én poénjaimon dőlnek a nevetéstől a Nagymező utcában. Mi több, előadás után az asztalukhoz invitálnak, még össze is kacsintunk koccintás közben, hogy ez a kis törpe kefebajszos alapvetően egy jó nagy marha.
És talán a bizakodás nem volt alaptalan. Horthy Miklós fia, Vitéz nagybányai Horthy István, a „kiskormányzó” a térségben egyedülálló angolbarát politikája és Kállay Miklós miniszterelnök Kállay-kettőse – melynek lényege, hogy mindkét hadviselő tömb számára lehetséges szövetségesként tűnjünk fel, hogy a háborús állapot változása esetén Magyarország elhagyhassa a tengelyhatalmakat – óvatos optimizmussal töltötte el a hazai zsidóságot és a békére vágyó honfitársainkat.
És valóban, mértékadó történészek véleménye szerint 1944 tavaszáig Magyarország volt Európában az egyetlen Németország által megszállt, vagy vele szövetséges ország, ahol a zsidóságnak komoly esélye volt a túlélésre. Ám a reményt hazánk német megszállása, majd az azt követő deportálások megindítása pillanatok alatt szétzúzta.
Nem lehet elég sokszor ismételni, újra és újra ki kell mondani, hogy a magyar zsidóság üldöztetésében – mely a zsidótörvényekben kapott formát – az antiszemitizmust az élet természetes és szükséges velejárójának tekintő németbarát fő- és köztisztviselők, csendőrök és nyilasok mellett, fájdalom, a civil lakosok is lelkesen közreműködtek.
Elengedhetetlen azonban mindig megjegyezni, kiemelt tisztelet jár a bátor ellenállók, embermentők maroknyi csoportjának.
A bevezetőmben megidézett „Miért hagytátok magatokat ellenállás nélkül a gázkamrákba terelni” zsidó önvádforma markánsan kimutatható napjainkban a közösségeinken belül is, ideértve a vonatkozó történelmi és szociológiai szakirodalom jelentős részét szintén. (Jómagam, a néhai Varga László történész kandidátus, Budapest Főváros Levéltárának korábbi főigazgatója 1992-es tanulmányát hívtam e beszéd megírásához segítségül.)
Most, 2025 őszén, a történelmi emlékezeten túl, van-e bármi egyéb jelentőségük ezeknek a gondolatoknak?
Sajnos igen, és kínzóbban, mint valaha gondoltam. Itt elérkeztem beszédem legfájdalmasabb párhuzamához. Jó két hét múlva lesz a második évfordulója annak, hogy vadállati kegyetlenséggel – bár ilyet még az állatok sem tesznek – rontott rá a zsidó államra, és mészárolt le válogatás nélkül csecsemőt, nőt, férfit, aggastyánt többezres nagyságrendben a Hamasz palesztin terrorszervezet. Túszok százait hurcolta magával, még mindig majd’ ötven, a Hamasz fogságában senyvedő hittestvérünkről nem tudunk semmit.
Ez a tragédia számunkra nem pusztán emlékeztető, de figyelmeztetés is. Az egység, a szolidaritás és az összetartás hiánya mindig gyengíti a zsidó népet, bárhol is éljen a világban. A különféle élethelyzetek, kulturális különbségek és eltérő politikai állásfoglalások nem vezethetnek oda, hogy elfeledjük, a diaszpóra és Izrael zsidósága egy közösséghez tartozik. Együtt alkotjuk az oszthatatlan zsidó népet, amelynek ereje és jövője éppen ebben a közösségben rejlik.
Éppen ezért üzenem a ma élő nemzedékeknek, hogy emlékezzünk mártírjainkra, merítsünk erőt hőseinkből, és ne hagyjuk, hogy a megosztottság bármikor is szakadékot üssön közénk. A mi felelősségünk, hogy örök tanulságként vigyük tovább: Izrael és a diaszpóra egymás nélkül nem teljes, együtt őrzik és viszik tovább a zsidó nép örök küldetését.
Ezt soha ne feledjük, mint ahogy drága mártírjaink emlékezete is maradjon fenn az idők végezetéig!
Zárásképpen engedjék meg, hogy egészségben, örömökben gazdag új esztendőt kívánjak!
Lösónó Tajvó – SHANA TOVA, – Jó beíratást és bepecsételést!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Kszive vachaszime tajve! – SHALOM