Kettős heti szidránk felel meg a legjobban Ros Hásáná hangulatának előkészítésére. Mózes már halálára készül, és minden erejével azért küzd, hogy a nép kövesse tanításait halála után is.
“Ma mindannyian a Örökkévaló színe előtt álltok, vezetőitek, bíráitok, véneitek, egész Izrael, gyermekeitek, asszonyaitok és az idegen, aki köztetek lakozik.”
Mózes halála előtt megerősítette az Isten és Izrael között kötött szövetséget “azokkal, akik itt vannak ma velünk, és azokkal is, akik nincsenek itt.” Vagyis a szövetség a jövendő nemzedéket is kötelezi.
A hetiszakasz ezúttal az egyéni felelősséget emeli ki. “Van, aki áldásban bizakodva ezt mondja: jó sorsom lesz akkor is, ha megátalkodott szívvel élek! Pedig emiatt elpusztul az öntözött föld a kiszáradttal együtt. Az Örökkévaló nem fog megbocsátani, felgerjed haragos indulata az ilyen ember ellen, és rászáll arra minden átok. Még a nevét is eltörli az Örökkévaló az ég alól.”
A gonosztevő nem bújhat meg a nép jámborainak háta mögött, viselnie kell egyéni bűntetteinek következményét. Hetiszakaszunk megismétli a sokszor hangoztatott szabad választást a jó és a rossz között.
“Tanúként hívom ma ellenetek az eget és a földet, hogy előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is.”
Csak a szabad választás a jó és rossz között teszi az embert felelőssé tetteiért. Ezt már a Tóra első fejezeteiben is olvashattuk Káin esetében. Amikor Káin testvére megölésére készült, így szólt hozzá Isten: “Ajtód előtt leselkedik a bűn, téged kíván (elcsábítani), de te légy úrrá rajta.”
De Káin nem lett úrrá gyilkolási ösztönén és ezért elnyerte büntetését. A mára rendelt másik hetiszakaszban (Vájelech) Mózes bemutatta Izrael fiainak Józsuát, mint utódját. Bátorító szavakat intézett hozzá a nép jelenlétében.
“Légy erős és bátor, mert te fogsz bemenni ezzel a néppel arra a földre, amelyet az Örökkévaló esküvel ígért oda atyáitoknak, és te osztod azt majd fel köztük. Maga az Örökkévaló megy előtted, ő lesz veled. Nem hagy el téged. Ne félj hát, ne rettegj!”
Ezután Mózes örökül hagyta a népnek az úgynevezett “Hákhel”-törvényt. Minden hetedik évben Szukkot napján össze kellett hívni a nép apraját-nagyját és felolvasni előttük a Tóra egyes részeit. “Gyűjtsd egybe a népet, a férfiakat, a nőket és a gyerekeket, meg a lakóhelyeden élő idegeneket, hogy hallják meg és tanulják meg, és féljék Isteneteket, az Örökkévalót, megtartván és teljesítvén ennek a törvénynek minden igéjét.”
Izrael Állama felújította ezt a szokást és a mindenkori elnök az akkori király szerepében olvassa fel a Tórarészleteket Cion-hegyén. Végül Isten felszólította Mózest, hogy halála előtt írjon egy éneket Izrael népének (Sirát háázinu), amely egyrészt jövendölés a nép további sorsáról, ha hűtlen lenne Istenéhez, másrészt vigasztalás a rossz sorsban és ígéret a megváltásra. Az éneket Izrael népének meg kellett tanulnia és magával vinni Kánaán felé vezető útján, “mert ez az ének lesz a tanúm (mármint Istené) Izrael fiaival szemben”.
Az ének átadása után Mózes a két kőtábla mellé helyezte a leírt Tórát és megparancsolta a Frigyládát vivő levitáknak, hogy a Tórát helyezzék az Örökkévaló Isten szövetségét jelentő ládába, hogy ott tanúként szolgáljon.
Mózes 120 éves volt, amikor Isten magához szólította. “Százhúsz éves vagyok, és nem tudok tovább veletek együtt járni-kelni. Az Örökkévaló is megmondta nekem: nem kelhetsz át a Jordánon.”
A hagyomány szerint Mózes ádár hó 7-én született és ugyanaznap halt meg. De a hagyomány azt is tartja, hogy Mózes minden nemzedékben velünk van, hogy vezesse Izrael népét. Ros Hásána előtt valóban nagy szüksége van Izrael országának és az egész világ zsidóságának, hogy Mózes szelleme vezesse, irányítsa lépteinket, sorsunkat.