Az Országgyűlés 2000. évi döntése értelmében 2001 óta minden évben megtartják április 16-án a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját, arra emlékezve, hogy 1944-ben ezen a napon kezdődött a magyar zsidóság gettóba zárása.
A megemlékezést kezdeményező Pokorni Zoltán, akkori oktatási miniszter a budapesti gettó felszabadításának 55. évfordulóján, 2000. január 18-án javasolta, hogy a középiskolákban minden évben április 16-án emlékezzenek meg a holokausztról.
A hazai zsidóság teljes egyenjogúsága 1867-ben, az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttének évében valósult meg, 1895-ben pedig a zsidó felekezetet “bevett vallásnak”, azaz a többi vallással egyenrangúnak nyilvánították. Az első korlátozó intézkedések közvetlenül a világháború után, a proletárdiktatúra bukását követően jelentek meg. A Nemzetgyűlés 1920. szeptember 21-én fogadta el az 1920. évi XXV. törvénycikket a numerus claususról, amely szerint az országban élő “népfajok, nemzetiségek” nem tanulhatnak nagyobb arányban az egyetemeken, mint amekkora a részarányuk az összlakosságon belül. Ez elsősorban a zsidóságot sújtotta. Nem felel meg a valóságnak az a tévhit, amely szerint a numerus clausus törvényben a „zsidó” kifejezés elő sem fordul, noha a legenda máig tartja magát. A törvény alkalmazását a végrehajtási utasítás szabályozta, ebben pedig mind a „zsidó”, mind az „izraelita” kifejezés szerepel. Ugyanígy szerepel a szövegben az is, hogy az izraelitákat nem felekezetnek, hanem nemzetiségnek kell tekinteni.
A második világháború küszöbén, 1938. május 29-én lépett hatályba az 1938. évi XV. törvénycikk “a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatékonyabb biztosításáról”. Az úgynevezett első zsidótörvény szerint a sajtó, az ügyvédi, a mérnöki és az orvosi kamara tagjainak, az üzleti és kereskedelmi alkalmazottaknak legfeljebb 20 százaléka lehetett zsidó, azaz izraelita vallású.Az 1939. május 5-én kihirdetett 1939. évi IV. törvény – azaz az úgynevezett második zsidótörvény – “a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” – vallástól függetlenül zsidónak minősítette azt a személyt, akinek legalább egyik szülője vagy legalább két nagyszülője izraelita vallású volt, őket pedig eltiltották az értelmiségi pályán való működéstől. Még ugyanebben az évben a honvédelmi törvény elfogadása volt az, amely megteremtette a fegyvertelen honvédelmi munkaszolgálat jogi alapjait. Később a törvény módosítása – az 1942. évi XIV. törvénycikk – a zsidókat már egyenesen kötelezte a munkaszolgálat vállalására. A törvényt 1942. november 18-án kiegészítette a 69059/1942 számú honvédelmi miniszteri rendelet, mely minden 18 és 48 közti zsidó férfi számára elrendelte a munkaszolgálatot. Az 1941. augusztus 18-án kihirdetett XV. törvénycikk – a harmadik zsidótörvény – “a házassági jog módosításáról és a házassággal kapcsolatos fajvédelmi rendelkezésekről megtiltotta a zsidók és nem zsidók közti házasságot, és “fajgyalázásnak” minősítette a nem zsidók és zsidók közti, házasságon kívüli nemi kapcsolatot.
A holokauszt első, magyar zsidókat is érintő tömegmészárlása 1941. augusztus 27-29-én történt, amikor a németek az ukrajnai Kamenyec-Podolszkij mellett mintegy 23 ezer embert végeztek ki, akik közül mintegy 10-12 ezer Magyarországról kitoloncolt, javarészt hontalan zsidó volt. 1942. szeptember 6-án hatályba lépett 1942. évi XV. törvény – negyedik zsidótörvény – pedig a zsidók föld és ingatlanszerzését korlátozta (gyakorlatilag megtiltotta).
Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után a miniszterelnöknek kinevezett korábbi berlini nagykövet, a Sztójay Döme által vezetett kormány sorra hozta az adminisztrációs intézkedéseket, a zsidóellenes jogszabályokat: a zsidók tulajdonában lévő gépjárművek beszolgáltatásáról, zsidók háztartásában nemzsidók alkalmazásának tilalmáról, zsidók utazásának korlátozásáról, zsidók vagyonának bejelentéséről és zár alá vételéről, a zsidók megkülönböztető jelzéséről (a sárga színű Dávid-csillag kötelező viseléséről).
1944. április 28-án lépett hatályba az 1944. évi 1.610. M.E. számú, „a zsidók lakásával és lakóhelyének kijelölésével kapcsolatos egyes kérdések szabályozásáról” – a gettósításról – szóló rendelet, melynek értelmében a kisebb települések zsidóságát nemre és korra való tekintet nélkül összegyűjtötték, majd egy nagyváros határában gettókba, gyűjtőtáborokba szállították, a városi és budapesti zsidókat pedig elkerített gettókban zsúfolták össze. A gettósítás Északkelet-Magyarországon és a Kárpátalján már a rendelet megjelenése előtt, 1944. április 16-án, hajnalban megkezdődött. Az első gettókat a következő településeken hozták létre: Beregszász, Felsővisó, Huszt, Kassa, Kisvárda, Máramarossziget, Mátészalka, Munkács, Nagyszőllős, Nyíregyháza, Sátoraljaújhely, Técső, Ungvár. Az intézkedést néhány hét alatt az egész országban végrehajtották, Budapesten csillagos házakba zsúfolták a zsidónak minősített embereket.
A folyamat célja az volt, hogy a magyar zsidóságot immáron fizikailag is elkülönítse a lakosság többi részétől. Az utasítás szerint a gettóba zárandó zsidóság fejenként összesen 14 napi élelmet és 50 kilogrammos csomagot vihetett magával. A gettók létrehozása mindenhol ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlott: a kora hajnali órákban összegyűjtötték a falvak zsidó lakosságát, és jellemzően a járási központ zsinagógájába terelték őket, hogy aztán néhány napon belül egy közeli nagyobb város téglagyárába vagy egyéb üresen álló gyártelepére szállítsák őket, ahová az adott város zsidóságát is bezsúfolták.
A megszállás első napjaiban Budapestre érkezett Adolf Eichmann, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) zsidóügyekkel foglalkozó osztályának SS-tiszt vezetője is, nagyjából 150 emberével. Eichmann a zsidók deportálásának tapasztalt szakembere volt. Feladata ennek megfelelően abban állt, hogy mindent megtegyen azért, hogy a magyarországi zsidók korlátozása és deportálása gördülékenyen történjen.
A tömeges deportálások 1944. május 15-én kezdődtek. Az Adolf Eichmann által irányított német törzskar a magyar közigazgatás és csendőrség közreműködésével néhány hónap alatt 437 ezer vidéki zsidót hurcolt haláltáborokba, Auschwitzba napi négy szerelvény, összesen 147 vonat indult. Budapest zsidóságának elhurcolását Horthy Miklós kormányzó július 6-án leállította.