Chukát (חקת) hetiszakaszunk érdekes történetet mesél el. Miután az ellenzéket elnyelte a föld a kedélyek egy rövid időre megnyugodtak. A Tóra itt közbeveti a “vörös tehén” praktikát, ami a tisztátalanok megtisztítására szolgál. Most, mintegy a Korách lázadás folytatásaként egyhamar a Pörlekedés vizéhez jutunk, ahol a tapasztalt és sokat látott Mózest is sikerül a népnek kihozni a sodrából.
Itt egy nagy ugrást tesz az Írás. Csak a Tórában “szomszédos” a Korách lázadás és a Pörlekedés Vize. Közben eltelt 38 esztendő, állandó vándorlással és az “unalmas” manna majszolásával, míg csak kihalt a pusztai nemzedék, a kishitűek, a szolgalelkek, az egyiptomi fokhagyma (és halászlé…) után vágyakozó pitiáner társaság, Most már majdnem szábrék és készen állnak a szentföld elfoglalására.
De szomjasak. A Midrás szerint Mirjam halála után eltűnt a Kút, amely az elmúlt 38 évben kísérte őket – Mirjam érdemében – és így érthető hogy szomjaznak és kérik Mózest, járjon közbe érdekükben.
De miként teszik ezt? Nem kérnek, hanem követelnek, és olyan hangnemet használnak, amely apáik díszére válna: “Miért hoztatok bennünket ide, a sivatagba, hogy szomjan haljunk, barmainkkal együtt? És egyáltalán miért hoztatok ki bennünket Egyiptomból, erre a pocsék helyre, ahol se gabona, se füge, se szőlő, se datolya, se gránátalma – de még víz sincs?!”
A panasz hivatalos címzettje itt is Mózes és Áron volt, de közvetve ők az Örökkévalót hibáztatják azért, ami velük történik. Ha figyelmesen olvassuk a panaszt, észre vehetjük, hogy ezek már nem az egyiptomi halat, uborkát és fokhagymát sírják vissza, mint elődeik, hanem azt említik fel, amit nekik Mózes, mint Kánaán termékei ígért. “Tejjel mézzel folyó Kánaán…” mondogatták gúnyosan, hol itt a tej és hol itt méz, hiszen még ivóvíz sincs.
Nem csoda hogy az ekkor már 120 éves Mózes nagyon kiborul. És amikor az Örökkévaló – a panasz valódi címzettje – azt mondja neki, hogy Szóljon a sziklának, hogy adja vizét – Mózes nagy dühében kétszer is rávág egy sziklára, amíg az ontja vizét és a nép és barmai leisszák magukat.
Az azonnali büntetés nem maradt el. Mivel Mózes és Áron “nem hittek” – abban hogy a szikla a szavaikra fog vizet adni – és mivel nem szentelték meg az Örökkévaló szent nevét ezért nem mehetnek be az Országba, hanem még ebben az évben és itt a pusztában fognak meghalni. Áron már itt, szakaszunkban, meghal, míg Mózes később. Ádár 7-én.
Naprakész tanulság? A harag rossz tanácsadó. Mindig előnyben kell részesíteni a tárgyalást, a beszédet, a megértésre való törekvést. Olyan nincs, hogy valakivel ne lehetne beszélni. Még egy sziklával is lehet beszélni… Ha nem üt Mózes a sziklára, hanem beszél hozzá, és úgy jön a víz -akkor Isten neve megszentelődik. Így, két ütéssel mindenki tud vizet fakasztani a sziklából…
Bálák (בָּלָק) szidránk Bileám “áldásával” foglalkozik. Az áldás szót idézőjelbe tettük, mert a hagyomány szerint Bileám minden áldása – egy kivételével – átokká változott.
“Az Örökkévaló Istened nem akart Bileám szavára hallgatni és átkait áldássá változtatta.”
De a pogány próféta igazi szándéka végül mégis átokká váltotta az Isten által szájába adott áldásokat…
A Midrás szerint a népek panaszkodtak, hogy nekik nem adott Isten prófétákat, mint Izraelnek. Így lett Bileám a népek prófétája. A hetiszakasz elbeszélése szerint ő keveréke volt az igazi prófétának és a varázslónak. Moáb királya, Bálák, a varázslót látta csak benne és szerződtette őt Izrael megátkozására. A kor hite szerint az átoknak vagy az áldásnak mágikus ereje volt és az elhangzott szavak meg is valósultak.
A próféta Bileám figyelmeztette Bálákot, hogy Isten akarata ellenére nem érvényesülhet a benne rejlő varázsló.
“Így szólt Bálák szolgáihoz: Még ha Bálák nekem is adja házát fele arany és ezüsttel, akkor sem hághatom át Isten szavát sem nagy sem, kis mértékben.”
Nem kétséges, hogy Bileám, a varázsló átkozni akart. Nem ismerte a pusztai Izraelt, de jó pénzért hajlandó volt varázsszereit egy ismeretlen nép megátkozására használni. De Isten meghiúsította szándékát és ő adta a szavakat a szájába. “Azok a szavak, mit Isten tesz számba, azokat fogom mondani.”
A hetiszakasz szerint Isten megharagudott Bileámra, hogy elment Bálák embereivel, holott Ő maga mondta neki, hogy menjen. De Isten Bileámot, a prófétát küldte Bálákhoz, ő pedig mint varázsló ment, hogy pénzért átkokat. mondjon.
Most pedig nézzük meg, mik is azok az áldások, amiket Bileám “kényszerült” Izrael népére mondani. Szellemi és anyagi természetű “áldásokat” – dicséreteket hallatott a pogány próféta.
Izrael kiválasztottságát jelentette a mondat: “Nép, mely egyedül lakozik és nem számít a többi népek közé.”
A zsidó nép ideálját fejezik ki a szavak: “Igazak halálát kívánom magamnak, és hozzájuk hasonló véget.” Isten szeretetét Izrael iránt halljuk a következőkben: “Isten kivezette őket Egyiptomból, és ők az Ő büszkesége.”
Anyagi jellegű áldást jelentett a vízbőség, a cédrushoz való hasonlítás, az ellenségek felett aratott győzelem. Mindezeket az áldásokat az isteni kényszer mondatta Bileámmal. Csak egyetlenegy mondat maradt meg belőlük valóban áldásként: “Mily szépek a te sátraid, Jákob, hajlékaid Izrael.” מַה טֹּבוּ אֹהָלֶיךָ יַעֲקֹב, מִשְׁכְּנֹתֶיךָ יִשְׂרָאֵל
A Tórának és a családi életnek szép sátra végigkísérte és végül életben tartotta a zsidóságot évezredek szenvedései közepette.