Beháálotchá (בְּהַעֲלֹותְךָ) hetiszakaszunk fő témája a zúgolódás okozta krízis. Mózes nem bírja elviselni a nép állandó panaszkodását és természetszerűleg Isten segitségét kéri. A segítség, amit kap, egy hetven tagú Nemzeti Tanácsban jut kifejezésre, ami a későbbi Szánhedrin előfutára.
Ez az állandó, istenkísértő, zúgolódás – hogy ne mondjuk nyavalygás – már Egyiptomban is jelen volt. A kiszabadulás óta alig múlt el néhány nap, hogy valami bajuk, követelésük, ne lett volna. Egyszer az üldöző Egyiptomiaktól ijedtek meg, majd nem volt ivóvizük. Aztán kenyeret követeltek, és amikor jött a manna, nem mindenki volt megelégedve vele. Itt és most húst követeltek, mondván hogy elegük volt a mannából, ami túl “légies” volt számukra.
Erre aztán Mózes, aki egyébként legendás türelméről és szerénységéről volt híres – “kiborult”. A nép szemtelensége határtalan volt: azzal érveltek, hogy emlékeznek, “milyen jó volt nekik Egyiptomban, ahol jóllakhattak hallal és különböző zöldségekkel, dinnyével, uborkával, hagymával és fokhagymával… itt pedig már nagyon unjuk ezt a mannát…”
Mózes nem tudja, mit tegyen, segítséget kér: “hát én szültem ezt a népet, hogy azt mondod nekem, vigyem, ahogy a dada viszi a csecsemőt… ha így teszel velem, inkább ölj meg, de ne lássam ezt…”
Az Örökkévaló segítséget ígér Mózesnek (a 70 vén személyében), majd kéri, közölje a néppel, hogy másnap húst fognak enni; “nem egy-két napig fogtok húst enni és nem öt, tíz vagy húsz napig, hanem egy teljes hónapon keresztül, amíg az orrotokon fog kijönni és megundorodtok tőle – mivel elvetettétek Istent, és azt kérdeztétek: miért is jöttünk ki Egyiptomból”.
A dráma akkor éri el csúcspontját, amikor Mózes megtagadja az isteni ígéret közvetítését a népnek: “Hiszen hatszázezer gyalogos (férfi)ről van szó – és te azt akarod (mondjam nekik), hogy húst fognak enni egy hónapon keresztül?! Hát, ha minden barmot és nyájat levágnának – az elég lenne nekik?! Vagy ha a tenger minden halát kifognának – az elég lenne nekik?!“
Bölcseink sokat disputálnak Mózes itt felszínre kerülő “kishitűségén” és azt többféleképpen magyarázzák. A racionális rabbi Akiba szerint Mózes valóban elcsüggedt, hiszen kinek van annyi barma, ami ezeknek elég lehet? Ezzel szemben rabbi Simon szerint ez lehetetlen. Mózes nem lehetett kishitű. Szerinte Mózes így érvelt: nem teheted azt, hogy egy hónapon keresztül hússal eteted őket, aztán pedig kapitális büntetést adsz nekik. Ez olyan lenne, mintha egy szamárnak azt mondanának: nesze itt van, egyél egy teljes akol szénát, aztán majd levágjuk a fejedet.
Rábbán Gámliel másfajta kishitűséget olvas ki Mózes szavaiból: “Majd meglátod, édes Istenem, hogy még te sem tudsz eleget tenni nekik, mivel ők csak kifogást, ürügyet keresnek a zúgolódásra. Ha marhahúst adsz nekik, akkor csirkepörköltet kérnek, vagy birkagulyást, vagy halat…”
Másnapra aztán megtörténik a csoda és itt a hús. Nagy tömegű fürj csapat jön tengerentúlról, és a hosszú, fárasztó út után a kövér és zsíros madarak lecsapódnak a földre. Mindenki rohant és teleszedte magát a madarakkal, amit aztán egy hónapig ettek, amíg bele nem betegedtek.
Rási a Toszefta alapján, érdekes összehasonlítást tesz Mózes itteni kishitűsége és a Pörlekedés Vizénél, tanúsított viselkedése között. Ott abban kételkedett, hogy képes-e a népnek a sziklából vizet fakasztani, míg itt azt kérdőjelezte meg: van e Istennek annyi (négylábú) marhája, hogy az egész népnek enni tudna adni belőle. Melyik eset volt a súlyosabb? – kérdi Rási. Egyértelmű hogy az itteni eset. És mégis Mózes a víz miatt kapta a büntetést hogy nem mehet be az Ígéret földjére.
Hogy miért? Azért mert ott ez nagy nyilvánosság előtt történt, az egész nép szeme láttára és füle hallatára és ez Chilul Hásém (חילול השם) volt (Isten nevének megszentségtelenítése, meggyalázása). Ezzel szemben itt, a hús ügyben, Mózes négyszemközt fejezte ki aggályait, senki nem hallotta csak az Örökkévaló és nem volt Chilul Hásém.