A Tolna megyei zsidókat 1944. július 9-én elgázosították az auschwitz-birkenaui krematóriumkomplexumban. Köztük azt a néhány tíz kölesdi zsidót is (a település teljes zsidó közösségét), akiket június 4-én szállítottak át a hőgyészi Kalaznói út menti két házcsoportból kialakított gettóba.[1]
A láger tava és a Visztula befogadta hamvaikat, és az ember joggal gondolja, hogy ezzel a zsidó élet végleg megszűnt a tolnai és azon belül a kölesdi tájon. A túlélő maradéknak, ha visszatértek szülőfalujukba, vagy lakóhelyükre, ahonnét elhurcoltattak, nem örültek; házaikba már beköltöztek mások, ingóságaikat addigra széthordták idegenek. A szocializmus idején, vidéken különösen, bűnnek minősült az istenfélelem, a megmaradt zsidók pedig, ha tartották a hagyományt, cionistának, a nép ellenségének bélyegeztettek.
Azokkal, akik a soában nem vesztek oda, igyekeztek megtagadtatni a hitet és azt a származást, amely holtjaikon át Mózeshez és a Tórához csatolta őket.
Oláh János (1959-2020) ilyen világ végnapjaiban nevelkedett. Nem tudom, sosem kérdeztem meg Tőle, mi indította az öneszmélésnek arra az útjára, amelyen kiirtott népek hírmondónak maradt bátor leányai és fiai járnak, és ha zsidónak születtek, ez az út legtöbbször Erecbe vitte őket. János anyai ágon zsidó volt, vagyis a vallási törvény szerint teljes mértékben az. Talán a közösség-, rabbi- és imaház-nélküli lét, amelyből elmaradtak a szombati imák, a menekülés a múlttalanságból, amibe befullad az eszmélni kezdő öntudat, talán ez sodorta Oláh Jánost a Rabbiképző Pedagógiumába. Már megszűnőben volt az államszocializmus, 1989-et írtunk, és azok a zsidók, nem is kevesen, akik Budapesten, Scheiber Sándornak köszönhetően, származásuk büszke tudatában és hitükben megerősödve élték át az államvallássá emelt ateizmus évtizedeit, egész Magyarországon zsidó reneszánszot akartak. Ennek eszköze és kiindulási helye a Rabbiképző Intézet volt a Józsefvárosban.
Az épületben még tapintható volt az akkor már négy-öt éve halott Scheiber jelenléte, és az a gyönyörű szellemi örökség, amit itt hagyott, a nem zsidókat is megérintette. Például Nyíri Tamás, római katolikus pap úgy vélte, hogy pusztán abban a tényben, hogy a holokauszt után létezik zsidó hit és kultúra, annak a bizonyítékát kell látnunk, hogy a zsidók valóban Isten választott népe és az Úr nem bánta meg választását.[2]
A Pedagógiumot ezekben az években a híres nevelő, Shmuel Glick, később pedig az Izraelből hazatelepült Schöner Alfréd főrabbi vezette. Glick vette fel Oláh Jánost a hallgatók közé és biztosította, hogy a zsinagógai közösség teljes jogú tagjává váljék. Schöner Scheiber-tanítvány volt, ő avatta rabbivá, és pályaindító beiktatását is Scheiber végezte. Oláh János Schöner belső tanítványi köréhez tartozott. Itt kapott elhívást a magyarországi zsidó művelődés önátadó szolgálatára tanárként, tudósként, és az OR-ZSE élén, Staller Tamás elhunyta után, Schöner Alfréd helyettese lett. Életművét, amit a halál oly igaztalanul tett lezárttá, ezért járja át a scheiberi idea: a tanítványok szeretete és a könyvek… 2019-ben előrehaladott betegséget diagnosztizáltak nála. 2020 nyarán végrendeletet készített, megírta sírfeliratát, és az általa írt könyvek egy-egy példányával megajándékozta szülőhelye, Kölesd könyvtárát.
A lublini Chachmei jesiva 1930-1939 között működött. Korában a világ talán legnagyobb zsidó tanháza volt. Alapkőletételén ötvenezernél többen vettek részt. Amikor a náci Németország hadserege elfoglalta Lublint, a németek feldúlták a Chachmei jesivát is, és az intézmény hatalmas könyvtárának teljes állományát elszállították a piactérre és meggyújtották. Húsz órán át égett a könyvhegy. A lublini zsidók – akiket az Aktion Reinhard során nemsokára megsemmisítettek – a perzselő halom köré gyűltek és zokogva, jajgatva siratták könyveiket. „Szinte megsüketültünk a zsidók sikoltozásától” – írta az egyik német az eseményről készített beszámolóban.[3] „Odarendeltük a katonai zenekart, hogy a lehető leghangosabban játsszák nemzeti énekeinket, míg végül a dobszó és a katonák harsány dalolása elnyelte a zsidók jajgatását.” Ez a történet Oláh János jelképe lehetne. Minden benne van, aminek a védelmében és ami ellen ez a derűs és bátor barátunk a munkájával küzdött.
(Hidvégi Máté)