A mostani lesz az utolsó Szombat ebben az évben, amelyet Támmuz hónapjában ünnepelünk, jövő hét közepén ugyanis beköszönt Áv (אב) hónapja, mely az év hatodik hava Ádártól, tizedik Tisritől számítva. Csillagképe az oroszlán (אריה).
Sok bölcs szerint Áv (אב) hónap elsején hunyt el a békességet szerető Áron főpap, Mózes testvére. Az a legenda járja, hogy sorra látogatta Izrael fiainak sátrát, és aki nem tudta, annak megtanította legfontosabb imánkat a Smá Iszráélt (שמע ישראל), a monoteizmus vallomását.
Bár Áronra is emlékezünk, a gyász időszaka nemcsak őmiatta szigorodik e hónapban. Támuz hó 17-én kezdődött a gyász három hete, mert azon a napon öt csapás érte Izraelt. Eltörött a tíz parancsolatot tartalmazó kőtábla. A napi állandó áldozás az ínség miatt megszűnt, rést törtek Jeruzsálem város falán, a körülkerített városban egy madár sem juthatott, így katasztrofálissá vált az éhség. Az utca szemetét pénzért árulták. Aposztomosz – mások szerint Menáse király – elégette a Tórát.
Bálványképet állítottak a Szentélybe, ezért ezen időszakban nem kötnek házasságot, tartózkodnak a vigadalmaktól, nem nyiratkoznak, áv hó elsejétől áv hó 10.-e délutánjáig (mert addig lángolt a Szentély) nem esznek húst, nem isznak bort, kivétel a Sábát és a halaszthatatlan Micve (parancs) lakoma, például a brit és az elsőszülöttek kiváltása.
A szigorúság tetőpontja Áv hó 9-e (תשעה באב), amikor 25 órás böjtöt tartunk. Ilyenkor öt dologtól tartózkodunk:
1. Nem eszünk, nem iszunk
2. Bőrcipőt nem viselünk
3. Illatos szerrel nem kenjük, vagy permetezzük be magunkat,
4. Élvezeti fürdés tilos, (szemünket és kezünket mossuk meg),
5. Tartózkodunk a házas-élettől.
Tesszük mindezeket azért, mert ezen a napon a pusztítás legsúlyosabb csapása ért minket, az Isten házának, a Szentélynek a romba dőlése. Lényegében két napig kellene böjtölni, ez embertelen követelés volna, de a jámbor ember csak tizedikén napnyugta után borotválkozik, húsételt is csak akkor fogyasztunk.
Tisa böávkor, Áv hó 9-én, szegényes ruhában ülünk a földön, mint a gyászolók. A böjt előtti megszakító vacsoránk hideg tojás és kenyér. Sok helyen hamut is szórnak az ételre. Sirámokat olvasunk. Este Jeremiást recitáljuk.
Gondoljuk meg, mi a különbség a közösségi és az egyéni gyász között.
Az egyént érintő gyásznál, ha a hét rokont számoljuk, apa, anya, fivér, nővér, Isten ne adja, fia-lánya, hitestárs, a legszigorúbb időszak a temetés előtti állapot. Ennek neve ánénut (fájdalom). A gyászoló ilyenkor minden cselekvő parancsolattól fel van mentve, imaszíjat sem kell felvennie, bort, húst nem fogyaszthat, nem étkezik, hanem táplálkozik (a különbséget értjük). Minden feladata a temetés mielőbbi biztosítása. A temetés után következik a síva, a hét nap, amikor az érintett a föld felett kis zsámolyon ül, zsoltárokat olvas, Jób könyvét vagy a gyász szabályait tanulmányozza. Tükröt letakarja, ő maga ki nem mozdul a házból, csak szombaton, akkor nem kell a föld felett ülnie. Meglátogathatja a zsinagógát. Az első napokban a köszöntést sem fogadhatja. A harmadik nap után már igen. Az ezt követő 30 napon nem vesz részt mulatságokon, nem nyiratkozik, de elhagyhatja a házat, végezheti napi munkáját.
Ezután 11 hónapig szívében a szomorúság, kerüli a nyilvánosságot, külső megjelenési formában is, új öltönyt nem vásárol, ha megoldható, akkor egész évben nem nyiratkozik. De amint látjuk, ahogy az idő múlik, annál kevesebb a megszorítás.
Esztendőn túl csak a halálozási évfordulókon vagy évente négyszer, a mászkir imánál emlékezünk meg nyilvánosan az elhunytról. Ezután túlzottan nem is illik mutatni a gyászt, mert akkor úgy tetszik, hogy az érintett nem nyugodott be a Mindenható akaratába. Láthatjuk, a szabályok a kivezetést szolgálják, hogy az érintett fokozatosan illeszkedjék a mindennapokba.
Ezzel ellentétes a közösségi gyász. A megszorítások a gyászos időszak alatt fokozódnak, szigorodnak. Ennek célja a ráhangolás, amely Áv hó 9.-én csúcsosodik. A közösségi gyász tartós, csak a Messiás eljövetele oldja fel.
Azonban Áv hó nem csak szomorúságot tartalmaz. Azt tartják bölcseink, hogy kevés olyan jó napja van Izraelnek, mint Áv hó 15-e (ט”ו באב). Ennek a történeti magva kapcsolódik Áv hó 9. napjához. A kémek históriájánál, amikor tíz törzs képviselőjének inspirációja nyomán sírt a nép egész éjszaka, azt mondta a Mindenható, most sírtatok ok nélkül, lesz idő, amikor ezen a napon okkal fogtok zokogni. Ez a nap Áv hó 9-e volt. A büntetés igen nyomatékosnak bizonyult. Aki az egyiptomi rabság kenyerét 20 éven felül fogyasztotta, nem léphetett be Kánaán földjére.
Negyven évig vándorolt a nép a sivatagban és minden esztendő említett napján tizenötezer ember megásta a sírját, belefeküdt és nem ébredt fel többé. A negyvenedik évben a soros nemzedék szintén megásta a sírját, bele is feküdtek, de életben maradtak. Először azt hitték, hogy az Újholdat túl korán vélték felfedezni, és még nem érkezett el a végzetes dátum. Áv hó tizenötödikén a hold fogyni kezdett, és akkor megértették, hogy bocsánatot nyertek, megmenekültek.
Még egy esemény fűződik Áv hó idusához. Egy férj és feleség összeszólalkozott. A férj megsértette asszonyát, aki megbántva apja házába tért vissza valahová a Szentföld egy távoli vidékére. A férj megbánta viselkedését, utánament, bocsánatot kért és megbékélve egymással, otthonuk felé tartottak. Útközben a Benjamin törzs földjén érte őket a Sábát, megszálltak a város fogadójában. Sajnos megismétlődött a szodomai történet: a helybeliek a vendégek kiadatását követelték. A fogadós szorongatott helyzetében kompromisszumos megoldást választott, az asszonyt kiadta a tömegnek, a férjet nem. A szerencsétlen feleséget annyian megerőszakolták, hogy nem élte túl.
A gyalázatos eset nagy felháborodást keltett, s a többi törzs hadserege háborút indított a Benjaminiták ellen, akik rendkívül elszántan védekeztek. Igen sokan meghaltak a csata nyomán mindkét oldalról. A bölcsek megtiltották a házasságot a Benjámin törzs tagjaival. Fogyott is a törzs igen erősen. Kihalásuktól kellett tartani. Ezért enyhítettek a szigoron.
Áv hó 15-én a férjhez menni akaró lányok táncoltak Silóban és a nősülni vágyó legények “rabolhattak” közülük. A lányok maguk is biztatták a férjjelölteket, hogy ne nézzenek a szépségre, a jó szív és a tisztaság a legfőbb erény. Az így létrejött házasságok mentették meg a Benjámin törzset.