Vájikrá (וַיִּקְרָא) szidrájával elkezdjük olvasni Mózes harmadik könyvét a zsinagógákban, amit a “kohaniták könyvének” is neveznek. Az elnevezés jogos, mert szinte az egész könyv az áldozatok bemutatásáról és a kohaniták szerepéről szól.
A kohaniták első számú hivatása az áldozatok bemutatása volt. Ezért a könyv találó neve “kohaniták könyve”, hiszen a Vájikrá(וַיִּקְרָא) könyvének nagyobb része az áldozatok bemutatásával foglalkozik.
Az áldozatok két nagy csoportra oszthatók. Az egyik csoport az úgynevezett égő áldozatok. Ezek közé tartoznak a bűnáldozatok. Ha valaki bűnt követ el, akár egyszerű ember, akár rangos, áldozatot tartozik bemutatni, amit teljes egészében elégetnek az oltáron. Ez lehet bárány, vagy tulok. A bűnt elkövető ráteszi a kezét az állatra és bevallja bűneit. Az áldozat Isten által való elfogadása a megtérés őszinteségétől és a teljes szívből való áldozástól függ.
Ha ember ellen követett el bűnt (lopás, csalás, rábízott holmi letagadása), előbb jóvá kell tenni a bűnt, a kárt megtéríteni, annak egyötödét hozzátenni, és csak azután áldozhat.
A másik csoport a vágó áldozatok, amelyeket ünnepkor, vagy más alkalmakkor áldoztak. Húsából ehetnek a kohaniták és maga az áldozó, valamint családja. Nem szabad ennie az áldozatok húsából annak, aki tisztátalan állapotban van.
A Tóra demokratikus felfogására vall e tárgyban a következő mondat:
“Ha nem telik neki bárányra, akkor áldozhat egy pár galambot. Ha galambokra sem telik, hozhat áldozatul egy tized finomlisztet is.”
Az oltár rendben tartása és tűz élesztése, amely éjjel-nappapi égett, a kohaniták feladata volt.
“A tűz, amely az oltáron ég, ne aludjon ki, és égesse el rajta az égő áldozatok és a vágó áldozatok zsiradékát.”
Bűn- és vétel-áldozatokat csak azok hozhatnak, akik nem szándékosan követték el a bűnt, és megbánják tettüket. Az áldozat értéke attól függ, milyen őszinte a bűn megbánása. Az elkövetett bűn tagadása, vagy a megbánás hiánya nem teszi lehetővé az engesztelést.
A prófétai szakaszban Jesajás próféta előbb szemrehányást tesz a népnek, hogy elhanyagolta az áldozatok bemutatását. Azután vigasztaló szavakat mond, majd a közeli megváltásról beszél.
“Így szól az Örökkévaló, ki téged teremtett és alkotott, ne félj szolgám, Jákob és Jesurun, kit kiválasztottam.”
A vigasztaló szavakat követi a nép nevelése az egyistenhitre.
“Így szól Izrael királya és megváltója, a seregek Istene. Én vagyok az első és az utolsó, és rajtam kívül nincs Isten.”
Ezután a próféta éles iróniával írja le a bálványok értéktelen voltát. Az eső megnöveszti az erdőben a fát. Az ember kivágja a fát és tüzet rak vele. A tűz világosságot és meleget ad neki. A tűzön megsüti kenyerét, húsételét. Ami megmarad a fából, abból bálványt készít. Leborul előtte, és Istenként imádja.
“Nem gondol rá, nincs esze és értelme, hogy azt mondja, felét elégettem tűzben, sütöttem rajta kenyeret, húst pirítottam vele és a maradékból utálatot csináltam, és leborulok egy fatusló előtt. Mert szemük elborult, szívük begyepesedett…” “…Emlékezz erre Jákob és Izrael, aki az én szolgám vagy. Szolgámnak teremtettelek, ne légy hűtlen hozzám.”
A prófétai szakasz vigasztaló szavakkal zárul:
“Ujjongjatok ti egek, örvendj te föld, énekeljetek hegyek, mert megváltotta Isten Jákobot, és büszkélkedik Izraellel.”