Ezen a héten Mózes első könyvének záró szidráját olvassák fel a zsinagógákban. Jelentése: “és élt”. Mármint Jákob 17 évet Egyiptomban. Éveinek száma 147 volt. Megbetegedett, közeledett halála.
Érdekes, hogy az első szó az életről szól – és élt – a szidra egésze pedig Jákob utolsó napjairól, regél A magyarázatok azt mondják, minden gyászjelentés lényegében híradás valaki életéről. Hiszen ha meghalt, bizonyára élt, alkotott, cselekedett.
Jákob élete nehéz volt, küzdelmes, vargabetűkkel teli, mégis elégedetten távozott, megtért őseihez, hiszen ágyánál felsorakoztak fiai, akik mind vallották a legfontosabb imánk szövegét, “halljad Izrael, az Örökkévaló az I.nünk, az Örökkévaló egyetlen egy.” E szózatot nem hallhatta fiaitól Ábrahám, sem Izsák, Jákob fiai ebben egységet alkottak. Jákob gyermekének tekintette József két fiát, akiknek részt ígért Kánaán földjéből. Megáldotta a fiúkat, előbb a fiatalabb Efráimot, majd Menőset. József azt hitte, apja téved, de ő megnyugtatta, tudja, mit cselekszik “nagy nép lesz Menőse is, de Efráim nagyobb”. A vers, amellyel megáldja a fiakat, ma is szokásos áldásszöveg, “veled áldjon Izrael, mondván, tegyen téged I.n olyanná, mint Efráim és Menőse … angyal, aki megóvott minden bajtól, áldja meg a fiúkat…”
Jákob ezután kérette valamennyi fiát, és szózatot intézett hozzájuk. Volt ebben áldás, de intés, feddés is és a jövőre nézve utalás, prófétáció. Majd meghagyta fiainak, hogy vigyék ősei temetkezési helyére a Makpéla barlangjába, ahol Leát is eltemették. Elvitték arra a helyre kívánsága szerint és József fájdalmában hét napos gyászt rendezett atyja tiszteletére (innen származik a síva ma is élő szokása, szabálya).
József is megeskette fiait, hogy amikor megemlékszik róluk a Teremtő, és kivezeti Izrael fiait Egyiptomból, ne hagyják ott, hanem vigyék magukkal csontjait. Valószínű József megérezte a jövőt, a rabszolgaságot, a kivonulást, az Exodust. József kérését Izrael fiai teljesítették, és Sekem városába temették el, miután bevonultak Kánaán országába.