Hetiszakaszunk a pusztában vándorló Izrael első komoly háborúját beszéli el, ami nemcsak győzelemmel, hanem bizonyos mértékig honfoglalással végződött.
Amikor Izrael fiai elindultak a Vörös-tengertől, hogy birtokukba vegyék Kánaán országát, a mai Transzjordánia területén kellett átmenniük. Nem volt tervbe véve a terület elfoglalása, még kevésbé annak betelepítése. Az Ábrahámnak ígért országhatárok keleten a Jordán folyó és a Holt-tenger voltak.
Ennek megfelelően átvonulási engedélyt kértek az ott uralkodó két királytól, Szichon az emoriták és Ug a Básán királyától. Mózes követeket küldött hozzájuk, mondván: “Hadd menjünk át országodon, nem megyünk át mezőkön és szőlőkön, nem isszuk a kutak vizét, az országúton megyünk majd, amíg elhagyjuk határodat.”
Előbb Szichon, majd Ug nagy sereggel vonultak fel Izrael fiaival szemben, de vereséget szenvedtek. Mózes a győzelem után sem szándékozott betelepíteni a területet. Csak Reuvén, Gád és Menase fél törzsének kérésére engedett, mikor azok megfogadták, hogy élcsapatként (chalicim) vesznek részt a harcokban, amíg egész Kánaánt el nem foglalják. Fogadalmukat be is tartották. De amikor Józsua idejében oltárt akartak emelni letelepedésük területén (Transzjordánía), az egész nép felkelt ellenük, mert azt hitték, hogy el akarnak szakadni. (Abban az időben a Szentély jelképezte a nemzeti függetlenséget.) A hozzájuk küldött küldöttség feje, Pinchász főpap így szólt: “Ha tisztátalannak érzitek a nektek adott területet, jertek át az országba (a Jordán nyugati partjára) és telepedjetek le közöttünk, ahol Isten Szentélye lakozik.”
A két és fél törzs megnyugtatta a népet és vezetőit, hogy az oltárt emlékül emelték és nem szándékoznak külön szentélyt építeni.
A Tórában és Józsua könyvében leírt elbeszélések arról tanúskodnak, hogy az ígéret Földjének szentsége csak a Jordánig terjed és nem annak másik partjára.
Történelmünk során azonban többször is birtokunkban volt a Jordánon túli terület. Dávid király leigázta Moávot és Ammant (i.e. 980-970), területüket elfoglalta és országához csatolta. A terület örökségül szállt fiára, Salamon királyra (i.e. 970-930). A chasmoneusok korában Alexander Jánáj (i.e. 103-76) szintén uralta a Jordánon túli részt. Legutoljára a Balfour-deklaráció tekintette a Jordán mindkét partját zsidó nemzeti otthonnak. Csak a gyarmatügyi miniszter, Winston Churchill választotta le Transzjordániát 1922 -ben a zsidó nemzeti otthontól és állította fel benne az angoloktól függő emírséget.
Mostanában nagyon sok szó esik a “teljes Erec Jiszráel” -ről (Erec Jiszráel Háslémá). Minden bizonnyal csak a Jordán nyugati partjára gondolunk (Ciszjordánia). Hosszú történelmünk során azonban igen sokszor változott a független zsidó állam területe. Többnyire nem volt a kezünkben a Jordánon inneni terület sem egészen. A Babilóniából visszatértek nem mondhattak többet magukénak, mint az ország középső részét. Nechemja volt az, aki Jeruzsálemet megerősítette, fallal vette körül és kötelezte a nép tíz százalékát az odaköltözésre. (Nechemja 11/1., i.e. 434) Sem az ő idejében, sem a perzsa vagy Nagy Sándor után a görög uralom korában az ország nem volt független, hanem egy nagyobb körzetnek kis részeként szerepelt. A vezetés a főpapok kezében volt és tényleges hatalmuk Jeruzsálemre és környékére korlátozódott.
Végül a chasmoneus szabadságharc (i.e. 167) vetette meg az alapját a második független Zsidó Államnak (i.e. 142 -ben). De csak Alexander Jánáj idején nyerte el az Állam teljes kiterjedését, beleértve a tengerpartot és a Jordánon túli terület egy részét.
Ellenségek akkor sem hiányoztak akár a közöttünk lakók, akár az országon kívül élők közül. De mindaddig, míg a nép egységes volt, nem lehettek úrrá rajtunk. A testvér-viszály Jánáj két fia, Hyrkanos és Aristolus között vetett véget Júdea önállóságának és hozta ránk a római igát. (i.e. 63-ban.)
A “teljes” Erec Jiszráel a történelem során sokszor változott. Ami mindvégig szilárd pont volt a zsidó hitben, eszmevilágban, az Jeruzsálem városa. Érte imádkoztunk kétezer éven át, benne láttuk Erec Jiszráel központját, szívét mind a mai napig.