A zsidótörvények kihirdetését követően szinte azonnal kezdetét vette a zsidóellenes rendeletek sorozata, a zsidók gettókba gyűjtése majd deportálása. A németek 1944.március 19-én, hajnali 4 órai kezdettel megszállták az országot, bevonulásuk után azonnal hajtóvadászatba kezdve azon politikusok és értelmiségiek ellen, akik németellenességükről voltak ismertek. A cenzúra bevezetésével számos lap került betiltásra, szerkesztőiket gyakran kivégezték vagy koncentrációs táborokba vitték.
Fokozatosan szigorították a zsidóságra vonatkozó törvényeket, a Magyarországra érkező Adolf Eichmann vezetésével pedig megkezdték a zsidó kérdés végső megoldásának előkészületeit Budapest kivételével május és július között az ország minden területéből deportálták őket koncentrációs és megsemmisítő táborokba. A nemzetközi tiltakozások, illetve a romló hadi helyzet miatt az auschwitzi halálgyárról kiszivárgó hírek ismeretében Horthy Miklós kormányzó július 6-án leállíttatta a deportálásokat.
A gettó szó a keletkezésekor nem teljesen azt jelentette, mint a 20. században. Eredete hosszú időre nyúlik vissza. Már az első században is voltak Európában: az első ismert dokumentum szerint 1084-ben Speyerben. Történetének egyik fontos mérföldköve volt, hogy Velencében 1423-ban egy rendelet megtiltotta, hogy zsidó személy a városon belül ingatlant vásárolhasson. Ekkor született meg az egyre szaporodó lélekszámú izraelita közösség számára egy zárt letelepedési hely igénye, ahol figyelemmel kísérhették életüket, és melynek falai között ők is biztonságban érezhették magukat. Így lett az övék a 16. század elején, az akkor még nádasokkal ékelt, lagúnákkal körbezárt terület, amely éppen egy öntöde szomszédságában volt. Az önteni szó olaszul: gettare, ebből származik ennek a sajátos telepnek a neve, a későbbi gettó kifejezés. A 20. században ennek a szónak a jelentése a megtörtént események hatására megrendítően drámai értelmet nyert.
A német megszállást követően közvetlenül a vidékkel ellentétben Budapesten nem hoztak létre gettót, helyette 1944. június 15-én egy polgármesteri leirat írta elő, hogy a kirekesztő rendelkezések alapján zsidónak minősített fővárosi lakosok kerületenként kijelölt ún. csillagos házakba kötelesek átköltözni. Szálasi Ferenc miniszterelnöki kinevezését követően a helyzet még rosszabbra fordult. A rendőrség, csendőrség és a katonaság a csillagos házakból zsidók tízezreit hurcolta el kényszermunkára és gyalogmenetekben indították el őket a nyugati határ felé.
1944 novemberében a zsidó lakosság számára létrehoztak egy nemzetközi gettót a Szent István park és Pozsonyi út környéki házakban – ezeket az épületeket “védett házaknak” is nevezték. Az ide került zsidók diplomáciai védelemben részesültek, vagyis ide a különböző semleges országok (svéd, svájci, vatikáni, spanyol és portugál) védlevelével vagy védőútlevelével rendelkező zsidók költözhettek be. A nemzetközi gettó csak rövid ideig tudta ellátni funkcióját: 1945. január elején a legtöbb zsidót átköltöztették a központi („nagy”) gettóba.
A teljes térképért kattintson a képre!
1944. november 29-én Vajna Gábor nyilas belügyminiszter 8935/1944. B.M. rendeletére felállították a központi gettót a megmaradt budapesti zsidók számára. A VII. kerületben kijelölt gettó 0,3 km2 nagyságú összefüggő terület volt, s a határait a Dohány utca, Nagyatádi Szabó István utca (ma: Kertész utca), a Király utca és a Károly körút képezte. Ahhoz, hogy az ún. csillagos házakból a mintegy 40 ezer zsidót betelepítsék, ki kellett költöztetni a területről 12 ezer keresztényt. A létszámuk folyamatosan és gyorsan emelkedett, 1945 elejére elérte a 70 ezer főt: a többségüket 16 éven aluli fiatalok, betegek és 50 év feletti nők, illetve férfiak alkották. A budapesti gettó ezzel a fővárosban élő zsidóság jelentős részének elkülönítésére létrehozott, deszkapalánkkal körülvett kényszerlakhellyé vált a Szálasi-kormány idején.
A központi gettó területét tíz igazgatási körzetre osztották. Minden körzetnek megvolt a maga szervezeti felépítése: a körzet élén az elöljáró állt két helyettesével, az épületekbe külön-külön házparancsnokot neveztek ki, a lakásokat és azok rendjét a lakásparancsnokok felügyelték. Az állandó nélkülözés, az élelmiszerhiány, a túlzsúfoltság és a higiéniai feltételek teljes hiánya emberhez méltatlanná tették az itteni életet.
“Kutas Péter: Amikor vért könnyeztek a fellegek” című könyvében olvasható egy a budapesti gettóban még kisgyerekként megmenekülő túlélő visszaemlékezése:
„December 5-én lezárták a gettót, és megkezdődött az utolsó stáció. Mi a Síp utca 5-ben voltunk. Egy szobában laktunk anyámmal és a húgával (Lili néném), a Dunába lőtt nagybátyám feleségével (Magda) és két unokatestvéremmel (Fülöp Gyuri, akkor 11, és Fischer Tibi, akkor 3 éves). Rajtunk kívül más családokat is bezsúfoltak oda. A gettóban olyan zsúfoltság volt, hogy mindenkinek csak egy fekhely jutott a padlón. Bútorok nem voltak. A WC-t nem lehetett használni, mert nem volt víz. A pince egyik oldalágában ástak egy latrinát és mindenki oda járt. Ennek következtében a pincében állandóan irtózatos bűz terjengett.A gettó a borzalmas körülmények ellenére menedékhely volt. Bár az eredeti terv szerint a gettóba zsúfolt zsidókat is likvidálni kellett volna, a hatóságoknak erre már nem maradt idejük. December 26-án bezárult az ostromgyűrű Budapest körül, és megkezdődött a főváros ostroma. Nem lehetett többé transzportokat indítani. A gettó azért lett menedékhely, mert a legfőbb gyilkosokat – a nyilasokat – a magyar katonákból álló őrszemélyzet nem engedte be a gettóba. A katonaság lenézte a fegyveres nyilas csőcseléket, akiknek csak a rablás és a gyilkolás, meg persze a zsákmány volt a fontos. A falakon kívül pedig változatlanul, sőt egyre vadabbul folyt a hajsza a bujkáló zsidók és a katonaszökevények után (addigra már nagyon sok magyar katona dezertált a hadseregből). Gátlástalan rablás folyt, és ahogy közeledtek az oroszok, egyre többen szöktek meg az összerabolt vagyonnal. Csökkent a létszám, és végül még a gyerekkorú fiúkat is besorozták „a haza védelmére”. Benn a gettóban nemcsak a fegyverek gyilkoltak, hanem az éhség és a járványok is. A németek a Várból ágyúkkal és aknavetőkkel állandóan lőtték a gettó területét is. Sokan pusztultak el a belövésektől, de a vérhas és a tífusz is rengeteg áldozatot szedett. Gyógyszer természetesen sehol nem volt. Aki megbetegedett, az halálra volt ítélve. A zsúfoltság kedvezett a járványok terjedésének. Minden nap összeszedték a halottakat, és kitették őket a ház elé az úttestre. Minden nap jött a halottszállító kocsi. Emberek húzták, emberek tolták és szedték össze a testeket az utcáról. A gettó halottait a Klauzál téren gyűjtötték össze, ahol valóságos hegyeket alkotott a csonttá fagyott testtömeg. De nem csak gazemberek voltak, voltak hősök is, akik saját életük kockáztatásával próbáltak segíteni a gettóba zsúfoltakon, ismerősökön, rokonokon, barátokon. A magyar katonák között is többen voltak, akik segítettek. Leveleket vittek és hoztak, élelmiszert csempésztek be a gettóba. Az élelem az életet jelentette. A maroknyi főtt krumplihéj fejedelmi ebédnek számított. A sózott, száraz kenyérhéj pedig maga volt a mennyei élvezet. Hogy honnan akadt néha az a kenyérszerű valami, sosem tudtam. Csak arra emlékszem, hogy mindig papír fölött kellett enni, hogy egyetlen morzsa se vesszen kárba.
Apám családjában több vegyes házasság is volt. Egyik húga egy keresztény asztalosmesterhez ment feleségül. Az ő jóvoltából nekünk néha valódi „csemege” is osztályrészül jutott. Ennek az embernek, Zohna Györgynek, Gyurka bácsinak az emlékét amíg élek, megőrzöm. Sötétedéstől kezdve kijárási tilalom volt elrendelve. A plakátok még a háború után is sok helyen virítottak a házfalakon hirdetve, hogy „…aki civil a sötétedés után az utcán találtatik, felkoncoltatik…” Gyurka bácsi – így nevezte mindenki – levelet csempésztetett be a gettóba Anyámnak, amelyben azt írta, hogy egy-egy éjjel eljön majd a gettófalhoz és élelmet hoz. A mi házunk végénél állt a gettó Síp utcai fala. Éjjelente a szélső lakásból lesték, jön-e. És Gyurka bácsi eljött! Nem is egyszer! Elképzelhetetlen, hogy mekkora bátorság kellett ehhez. Gyurka bácsi a Romanelli utcában (ma Illés utca) lakott, túl a Kálvária téren, már majdnem a Füvészkertnél. Ahhoz, hogy a Síp utcába érjen, át kellett vágnia a pesti oldal legtöbbet bombázott és lőtt útvonalain, ki kellett kerülnie az őrjáratokat, és mindezt farkasordító hidegben és koromsötétben, mert akkor már nem volt közvilágítás. A szélső ablakból kötelet engedtek le hozzá, és Ő rákötött egy kosarat, amely tele volt élelemmel. Hogy honnan szerezte, amikor a körülzárt városban mindenki éhezett, soha nem derült ki. Az én szememben Gyurka bácsi, a nagybátyám, volt a mesebeli hős. Amikor sokkal később, már jóval a háború után egyszer rákérdeztem, kissé érdes hangján keményen leintett. – Az kötelesség volt, és ne essék többé szó róla! – mondta. Ez a néhány sor állítson emléket Neki azok szívében, akik ezt elolvassák. Mert Zohna György, Gyurka bácsi, a nagybátyám, a legnagyobbat tette, amit ember akkor tehetett. Életét kockáztatta, hogy segítsen a bajban. A Hősöknek áldassék emlékezete, mondja az Írás. Úgy legyen!
December végétől, amikor a szovjet csapatok körülzárták a várost, állandóvá váltak a bombázások, Budáról a belövések. Már csak a pince nyújtott valamelyes biztonságot. Mindenki leköltözött tehát. A városban állandóan szóltak a fegyverek. Az orrunkat sem mertük kidugni az óvóhelyről. Néha egy-egy felnőtt kimerészkedett a hírekért, amelyek házról-házra jártak az utcán. Nem tudom, hol volt a hírek forrása, talán a Hitközségen, de arra emlékszem, hogy a visszatérők suttogva hozták a legfrissebb híreket, amelyek arról szóltak, hogy hol tartanak az oroszok, mikorra várható, hogy ideérnek. Félelemmel vegyes várakozással teltek ezek a napok. Mindenki emlékezett azokra a plakátokra, amelyekkel a németek és a nyilasok teleragasztották a várost. Utólag visszagondolva, nevetséges és primitív volt ez a propaganda, mégis félelmet ébresztett az oroszokkal szemben. Volt például egy plakát, amelyen egy ember egy röpcédulát fog és közben leválik a karja. „Ne érj hozzá!”– hirdette a felirat. Egy másik plakáton emberevő farkasként ábrázolt orosz katona szerepelt, a pofája tiszta vér, és vicsorgott. Felirata valami olyasmi volt, hogy ha nincs élelem, embert esznek. Volt persze ellenpropaganda is. Sokszor szórtak le röpcédulákat, amelyeken ellenállásra, szabotázs-akciókra buzdították a lakosságot a németek ellen. Közben szüntelenül ropogtak a fegyverek, hullottak a bombák, remegtek a házfalak és rettegtek az emberek. 1945. január 18-án reggel volt, amikor Anyám, az egyik szobatárs asszonnyal valamiért fölment az óvóhelyről a lakásba. Az asszony fia pár évvel volt idősebb nálam. Amikor fölmentek, ez a fiú – mindig is engedetlen volt, emlékszem – engem is fölcsábított. Fölértünk, de Anyám észrevett és azonnal lezavart mindkettőnket. Én rohantam is, de a fiú nem jött, elbújt az ajtó mögé. Már a lépcsőházban voltam, amikor irtózatos robbanás rázta meg a házat. Hanyatt-homlok menekültem a pincébe. Akkor már rohantak kifelé az emberek. Ők tudták, hogy belövést kapott a ház. Aztán csak arra emlékszem, hogy anyám húga, Lili néném, lejön a pincébe, rázza a zokogás, magához ölel és odaszól a másik nagynénémnek. – Ilonka nincs többé! Abban a pillanatban még nem tudtam, hogy mit jelent az, hogy nincs többé. Perceken belül megtudtam: mindhárman meghaltak. Budáról, a Várból kilőtt német akna csapódott be az emeletre, pontosan az ablakon jött be és a szobában robbant, kiszakítva az ablakot, kidöntve a falat. És megölve az Édesanyámat! 
Később kiszöktem a pincéből. Tudtam, hogy a halottakat a ház elé teszik ki. Reméltem, talán még egyszer láthatom Anyámat, de akkor már nem volt ott. Az utca üres volt. Csak a vérrel vörösre festett hó meredt rám a borzalom néma tanújaként. Nem tudom, meddig állhattam ott. Aztán egyszer csak a már megszokott fegyverzajt megtörve, valami irtózatos recsegés, ropogás hallatszott. Hátranéztem: a gettó fala kinyílt és egy hatalmas acél szörnyeteg, egy szovjet tank robbant be a Síp utcába és robogott tovább a Wesselényi utca felé. 1945. január 18-át írtunk. Felszabadultunk!Anyám ott nyugszik a gettó halottai között a Dohány utcai zsinagóga kertjében, sok ezer testvére között. Jeltelenül. Apám Ausztria földjében, egy Wels nevű város környékén valahol. Szintén jeltelenül. Örök béke szálljon nyughelyük fölött!”
A Budapesti Zsidó Hitközség január 18-án a gettó felszabadulására emlékezik a Dohány zsinagógában>>>