Toldot (תּוֹלְדֹת) hetiszakaszunk az egyetlen, ami Izsák történetével foglalkozik. És talán nem véletlen, hogy Ábrahám életét három, Jákob történetét hat heti szidra beszéli el.
Ábrahám a zsidó nép mintaképe, Jákob élete pedig szimbolizálja Izrael hányatott történetét. Izsák élete viszonylagos nyugalomról regél, átmenet csupán az első és a harmadik ősapa között.
A hetiszakasz első mondata így szól:
“Ez Jicchák története, Jicchák Ábrahám fia, ki őt nemzette”.
A mondat mintegy kihangsúlyozza, hogy Izsák történetének legfontosabb mozzanata, hogy ő Ábrahám fia.
A róla szóló elbeszélésben nem emel ki a hetiszakasz semmi különöset. Akárcsak apjának, neki is összetűzése volt Ávimelechhel. Először felesége miatt, később a vízforrásokkal kapcsolatban. Szolgái sok kutat fúrtak, hogy vízzel lássák el nyáját, de csak egy új kutat hagytak meg Ávimelech szolgái Izsáknak, s ő azt elnevezte Rechovotnak. Végül is, csakúgy, mint Ábrahám, Izsák is “békeszerződést” kötött Ávimelechhel, szintén Beér-Séván.
A hetiszakasz érdekesebb része Izsák áldása. Patriarchális szokás szerint, ha az apa közeledni érezte halálát, megáldotta fiait (talán elosztotta vagyonát is). A kornak megfelelően az áldást és az átkot teljes valóságnak tartották, melynek pontos bekövetkezését hitték – különösen ha az atyai szájból hangzott el. Az Írás szerint Jicchák nem nagyon ismerte fiai igazi jellemét és a vadászatból élő Észávot jobban kedvelte. Előnyben akarta részesíteni az atyai áldásnál is.
Az anya, Rivka, Jákovnak, a pásztornak szerette volna megszerezni az atyai áldást. Így történt, hogy a vak, idős Jicchák Észáv helyett Jákovot áldotta meg, “ki furfangosan bátyjának álcázta magát”. Az elbeszélés számos pontja szimbólummá változott Izrael történetében.
Jicchák így szólt: “A hang Jákob hangja, a kéz Észáv keze”. Jákob utódai a “könyv népe” lettek. A Tóra tanulmányozása, törvényeinek szelleme töltötte be a zsidó nép életét évezredeken át. A más népeket szimbolizáló Észáv kezei az erőszakot jelképezték, a fizikai erőt és az erősnek jogbitorlását a gyengével szemben. Jákob az áldáson kívül az elsőszülöttséget is “megvásárolta” testvérétől, ami nemcsak többletet jelentett az örökségben, hanem ú.n. papi hivatást is. Egészen az aranyborjú esetéig az elsőszülöttek töltötték be a kohanita hivatást.
Észáv gyűlöletet érzett Jákob iránt az áldás és az elsőszülöttség elvesztése miatt, és meg akarta ölni testvérét. Ez a testvérgyűlölet szimbolizálta a népek zsidógyűlöletét a római kortól napjainkig. “Tudott dolog, hogy Észáv gyűlöli Jákobot” – így szól a Midrás.
De az Írás nem veszi el Észávtól jó tulajdonságait. Szülőtisztelete példakép volt. Nemcsak fizikailag táplálta apját, de tekintettel volt szülei érzékenységére is. A szülők rossz szemmel nézték, hogy a hettitákkal, bálványimádó népekkel házasodott össze.
“Észáv negyven éves volt, mikor elvette Juditot a hettita leányt és annak húgát. A nők Jicchák és Rivka bosszúságai lettek. Amikor Észáv látta, hogy a kánáánita lányok rosszul estek apjának, Ábrahám családjából választott új asszonyokat”. Testvérét sem akarta bántani apja életében.
Jicchák Észávot is megáldotta minden földi jóval. De Jákovban látta utódját, ki folytatja Ávrahám örökségét “Adja az Ég Ábrahám áldását neked és utódaidnak, hogy örököld azt a földet, mit Isten Ábrahámnak adott. Jákobnak nem volt szabad házasodnia a kánáánita népekkel, ezért anyja tanácsára Aratuba ment Lábánhoz, anyja testvéréhez.
Így ér véget Jicchák története, akiről csak egyetlen hetiszakasz szól. Ő, a második ősatya, csak átmenet volt apja és fia élete között. Fia, Jákob életét hat hetiszakaszban olvashatjuk. Életútját egészen az Egyiptomba való vándorlásáig kísérjük, ahol utódai szolgák voltak ugyan, de megteremtették Izrael népét. Jicchák maga, feleségével együtt a Máchpéla barlangjában lett eltemetve. Temetésén mindkét fia, Észáv és Jákob részt vett.
Azóta Mózestől kezdve mind a mai napig imánkba foglaljuk mindhárom ősatyát, mondván: “Emlékezz szolgáidra, Ábrahámra, Izsákra és Izraelre, kiknek megesküdtél, hogy utódaik száma, mint az ég csillagai lesznek, és ezt a földet örökre birtokolják”.
(Menáchem Meron: Az élő Biblia)