Az 1956-os forradalom és szabadságharc zsidó hősi halottaira emlékeztünk a Dohány Zsinagóga kertjében.
Az eseményen beszédet mondott Radnóti Zoltán rabbi, a Rabbitestület elnöke, Kiss Henrietta, a Mazsihisz alelnöke, valamint Apró József, a Magyar Szabadságharcos ’56-os Hagyományőrző Veteránok Világszövetsége Egyesület elnöke is.
Kiss Henrietta ünnepi beszédében kiemelte, hogy olyan társadalmat kell építeni, melyben az emberben élő méltóságot nem érheti sérelem:
„Petri György 1956
Én majd november 4-én ünnepelek. Akkor dőlt meg a rendszer. Mint Talleyrand mondta: a szuronyokkal sok mindent lehet csinálni, csak ülni nem lehet rajtuk. Illetve, ha oly sok a szurony, hogy résmentes felületet képez, akkor, ahogy a tótok mondják; secko jedno, vagyis egyre megy. Én nem koszorúzok és nem adok interjút. Személyes kapcsolatom van Nagy Imrével, annak ellenére, hogy sohasem találkoztam vele. Sajnos. Sokat tanulhattam volna tőle. Érzelemgazdagságot, bölcsességet. És ami a legfontosabb: igenis lehet erkölcsösen politizálni.
A szovjet inváziónak nem volt igazán mély hatása. Csak az derült ki, amit úgyis tudunk, hogy az emberek többnyire gyávák, szemetek. Vagyis hogy élni akarnak. Ez pedig – végülis – megbocsájtható.
1956. november 4-én a szovjet tankok megjelentek Magyarországon és a forradalom érzése tovaillant.
1956. november 4-én reformerek, szocialisták, konzervatívok, kommunisták, antiszemiták és demokraták egyszerre néztek farkasszemet az új rend őreivel, de ezt a rendet nem a szabadság szülte.
1956. november 4-e után elhallgattak a kérdések és vágyak, és egy hosszú csend következett, melyben mindenki megtanult félni, vagy eltűnt egy névtelen sír mélyén.
És mindaz, ami 1956. október 23. és november 4. között történt megszűnt nemzeti ügynek lenni. Mindaz, ami ekkor történt, személyes sorssá vált.
60 év telt el, és 60 éve nem tudtunk olyan történetet alkotni az eseményekből, melyet kétségek nélkül mesélnénk a következő nemzedéknek. 60 éve nem tudunk úgy szólni, hogy szavaink ne szülnének hiányérzetet, ne teremtenének ellentmondásokat, vagy ne találnának meg egy embert, akinek emlékei új mintákat rajzolnak az emlékezés szövetén.
60 éve azt tanultuk meg: a maradás és az elmenetel is jelenthet életet. A halálsor olykor a szabaduláshoz vezet, az amnesztia pedig lassú halálnak nyit kaput. A nagykorúság ünnepe a kivégezhetőséget jelenti, a vallomás pedig hamarabb kerül papírra, mintsem azt bárki egyáltalán megvallhatta volna. Semmi sem tűnik igaznak, és bármiért büntetés járhat. A magyar család pedig arról ismerszik meg, hogy egyes családtagok csak ellenőrzött csomagok és képeslapok formájában jelennek meg a szülői házban.
Vajon hol tartunk most? Végére jutottunk kétségeinknek? Tompulni tud cinizmusunk, amikor őzikeszemű gépfegyveres kisgyerekek képei merednek ránk a plakátokon? Hát ilyen egy nép, aki azt mondta egyszer, hogy elég?
Kevés vagyok erre válaszolni. Takarózhatnék azzal, hogy ’56 nem az én történtem. Használhatnám törékeny érvként pimasz fiatalságom. De nem tudom, mert itt ül Önök közt Apró József, aki behozta ebbe a kertbe e forradalom hőseire való emlékezés kötelmét. És itt áll előttem Mécs Imre, aki a legfontosabbat tanította meg nekem: a szabadság 1956 után már nem csak fegyverrel megvívható erény, nem csak a tudással utat mutató fény, hanem az egyes emberben élő méltóság. Akkor szűnhetnek meg kétségeink, ha olyan társadalmat leszünk képesek építeni, melyben e méltóságot nem érheti sérelem.
Addig viszont én is november 4-ét ünnepelem.” – mondta Kiss Henrietta.
Az eseményt a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetség elnöksége és a Magyar Szabadságharcos ’56-os Hagyományőrző Veteránok Világszövetsége Egyesület közösen szervezte, és megkoszorúzták az Wallenberg Emlékparkban lévő emléktáblát is.
(Fotó: Nagy Ákos)