Hetiszakaszunk legismertebb elbeszélése az özönvíz története. Az elbeszélés nem egyedülálló az ókori irodalomban. A babilóniaiaknál a hasonló esemény hőse Noé: A Biblia – ha részletezi is az eseményt – a történet erkölcsi tanítására törekszik. Az ember hivatása legyőzni rossz ösztöneit és aszerint részesül jutalomban vagy büntetésben. Másrészt a világ fennmaradása isteni cél. Így mondja a próféta is:
“Nem kietlennek teremtette, hanem benépesítettnek alkotta”.
Az özönvíz nemzedéke erkölcsi fertőben élt, “mert minden élő romlottságban élt a földön”. “Isten megbánta, hogy teremtette az embert. De mégis talált egy igaz embert, hogy ráépíthesse az új világot – Noách kegyet talált Isten szemében”.
Érdekes megemlíteni, hogy mivel indokolta Isten a világ elpusztítását, ugyanakkor milyen indokot hozva fel esküjére, hogy többet nem hoz pusztulást a földre. A két indok hasonló, sőt majdnem azonos. “Látta Isten, hogy nagy az ember gonoszsága a földön, és szíve gondolatai ösztöne csak gonosz egész nap”. Így az özönvíz előtt.
Az özönvíz után Noách hálaáldozatot mutatott be Istennek. Az áldozatot Isten elfogadta és utána így szólt: .
“Nem átkozom el többé a földet az ember miatt, mert az ember szívének ösztönei rosszak ifjúságától kezdve”.
A két indok, a világ elpusztítására és megtartására, látszólag azonos. De megfigyelhetjük a különbséget, ha hangsúlyozzuk az “ifjúságától kezdve” kifejezést. Az ember ösztönökkel születik, miként az állat: De csak az embernek adatott meg, hogy ösztöneit, ha károsak, ha rosszak, legyőzze szabad választás útján. Ezért hivatása a nevelésnek, hogy a rosszra hajló “ifjúsági” ösztönöket korlátok közé szorítsa, önmegtartóztatásra bírja. “Ki a hős, ki legyőzi ösztöneit”. Ő az ideál, az igaz ember. Isten az új világot az ilyen “igaz” emberekre építette. Őértük kíméli meg földünket, az elpusztítástól. Talán erre az isteni esküre támaszkodik a zsidó legenda, hogy a világ 36 igaz ember érdeméért marad fenn (legalább 36?).
A hetiszakasz másik elbeszélése “Bábel tornyáról” szól.
“Így szóltak (az emberek): építsünk várost, benne egy tornyot, mely az égig ér, hogy nevet szerezzünk magunknak…”.
A legenda szerint az ember elhivalkodottságában le akarta dönteni Istent trónjáról. Építés közben civakodás, gyilkosságok, erőszak és egymás meg nem értése uralkodott az építők körében. Erre “Isten szétszórta az embereket a föld egész felületére”.
A bibliai elbeszélés és a hozzáfűződő legendák sok gondolatot ébreszthetnek napjaink emberében… A technológia hihetetlen fejlődése, az emberi tudomány szédületes eredményei azt az érzést kelthetik sokakban, hogy a mai “Bábel tornya” immár az égig ér, és az emberi észnek nincs határa. Ma már nemcsak a Holdra, hanem a Marsra is eljutott az emberi alkotás, akkor talán ismét az Észnek kell templomot emelni, mint a francia forradalom idején?
Az ilyen gondolatok elfelejtetik az emberrel, hogy a természeti törvényeket, melynek segítségével eredményeit eléri, ő se nem alkotja, se nem változtatja meg, csupán felfedezi azokat. Azt is elfelejti az ember, hogy nemcsak a Hold, de a Mars is ezredmilliméter távolságban van tőlünk a világűr mértékegységeivel mérve.
Az embernek nemcsak (rossz) ösztöneit kell legyőzni, hanem oktalan büszkeségét is. Az igazi, nagy tudósok (mint Einstein) szerények, mert ők tudják igazán, hogy az emberi tudás véges.
Az özönvíz elbeszélése, a bábeli torony története arra tanít, hogy az az emberi társadalom, melyben az erőszak uralkodik – ha tudományos eredményeket is ér el -, nem boldogabbá, hanem szerencsétlenebbé teszi az embert.
(Menáchem Meron: Az élő Biblia)