Főként Izraelben Áv hó 15-én ünneplik a Szerelmesek Napját (טו באב).
Jom Haahava-nak, a szerelem napjának (יום האהבה) nevezik, ám a talmudi hagyományban még “tu beáv“-ként találkozunk vele.
Mi is ez az ünnep? Van valaki, aki nem ismeri?
Szomorú jelenség van kialakulóban a zsidó ünnepek körében Magyarországon: elfelejtjük őket.
Példaként említhető, hogy a zarándokünnepekből sokan csak a kegyelet aktusát tartják számon ám az ünnep örömteli oldalára nem helyeznek kellő hangsúlyt. Mázkír alkalmával még többé-kevésbé megtelnek a templomok, de egyébként alig keresik fel a zsinagógákat.
Magyarországon 1945 óta lépten-nyomon gyászos évfordulókat, emléknapokat, és mártírünnepségeket helyeztek előtérbe a naptárban. Jóllehet, a zsidó nép históriáját átszövik a böjtnapok, a sírás és a gyász fekete emlékei: ókori háborúk, középkori kiűzetések, újkori pogromok és a közelmúlt vér és könnyáztatta tragédiája. Ám történelmünk nem csak szomorúság és reményvesztett búslakodás, hanem nagyon sokszor vígság és tánc.
A Tóra így írja elő: „és örvendj ünnepeden!”
A sok örömünnep közül most csupán egyet emelnék ki, amely ma már szinte feledésbe merült: áv hónap 15-ét.
A Misna, a Szóbeli Tan (Táánit 4,8) így emlékezik meg róla:
„Raban Simon ben Gamliel mondta: Nem voltak olyan örömünnepei a zsidó népnek, mint áv hónap 15-e és Jom Kipur. Ekkor Izrael hajadonjai kimentek táncolni, kölcsönkért fehér ruhákban. Azért nem a sajátjukban, hogy ne szégyenítsék meg, azokat, akiknek egyáltalán nincsen,…,Jeruzsálem lányai, felmentek a szőlőskertek (a dombok) közé, és körtáncot lejtettek. És mit mondtak? – Fiú, nézz ránk, kit választasz? Ne nézd a szépséget, nézd a családot (a jövőt), hiszen – hazug a báj és hiábavaló a szépség. Az asszony, aki az Örökkévalót tiszteli, az méltó a dicséretre.” (Péld. 31.30)
A Talmud (Táánit 31a) részletezi is ezt a kőrtáncot:
“Ezek a fehér ruhák hasonlítottak egymásra. Így kérték egymástól kölcsön: a király leánya a főpap lányától, a főpap leánya a helyettese leányától. Izrael leányai egytől-egyig kölcsönruhákban mentek az ünnepre.”
A Talmud szerint, akinek nem volt felesége, ekkor ment ki magának párt választani. (Táánit 31b)
Csodás nap lehetett…
Ám mi az eredete ennek az örömünnepnek, amelyet a legfontosabb zsidó nappal, a Jom Kipurral, az Engesztelőnappal, együtt említ a Misna?
Sőt az eredeti szövegben meg is előzi azt?
Miért olyan fontos áv hónap 15-e, hogy még Jeremiás próféta is, mikor a Szentély újraépítéséről beszél, kiemeli:
„Még felépítelek, és felépülsz Izrael szüze (ti. Jeruzsálem), még díszíted magad dobjaiddal, és kivonulsz a játszadozók körtáncában”. (Jeremiás 31.3)
Láthatjuk, az ünnep nyilván jóval korábbi még az első babilóniai száműzetés korszakánál is. Már a Bírák könyve említi, mint az “Örökkévaló ünnepét”. „Íme, évről-évre az Örökkévaló ünnepe van Silóban…kijönnek Siló leányai körtáncot lejteni”. (Bírák 21.21)
A Talmud különleges dolgokat mesél Jom Kipur és áv 15-e atmoszférájáról.
Minden ünnepnapon a bét din (a rabbinikus bíróság) küldötteinek kellett rendre utasítaniuk az ünneplő, vigadó embereket. Ám ezeken a napokon, a tánc és az öröm ellenére a szentség szelleme lakozott a vigadozók között. Hiszen fönséges nap volt az. Nem volt szükség a rabbik figyelmeztető szavára.
Izrael népe már akkor is messze földön ismert volt erkölcsi mértékletességéről és hagyománytiszteletéről. A hajadon lányokat sohasem engedték ki egyedül házon kívül, különösen az ünnepeken nem; nem lehettek egyedül egyazon helyiségben férfiakkal. Ám ezen a két napon a szülők mégsem féltek és elengedték leányaikat.
Milyen különlegesek voltak ezek az ünnepek!
A Jom Kipur jelentőségét ismerjük, ám mi történt áv 15-én?
A zsidó hagyományos irodalom e nap eredetét a pusztai vándorlásig vezetik vissza az aggadában (a zsidó legendakincsben). Jóllehet, ennek az ünnep valószínű kapcsolata van a természeti eredetű és a szabad párválasztás emlékét őrző természeti ünnepekkel, ám az aggada történelmi és vallási tartalommal tölti meg azt.
Amikor a sivatagban vándorló zsidó nép elérte az Ígéret Földjének határát, Mózes megfigyelőket küldött ki, hozzanak hírt az országról. Visszatértük után a 12 férfiból tíz azt állította, hogy Kánaánt lehetetlen elfoglalni. Ezzel a kijelentéssel kétségbevonták az isteni ígéretet. Az egész nép melléjük állt, követelve, hogy forduljanak vissza Egyiptomba. Ekkor így szólt az Örökkévaló Mózeshoz: „Mindazok, akik látták a csodákat, melyeket Egyiptomban és a sivatagban cselekedtem…és mégsem hallgattak szavamra, nem fogják meglátni az országot (Izraelt), amelyről megesküdtem őseiknek … ebben a pusztában essenek el, húsz évestől felfelé”. (Mózes IV. 14. fejezet)
A Talmud elmondja (B.Batra 121ab), hogy a megfigyelők visszatérte, és az azt követő isteni ítélet a később, a Szentély pusztulásáról híressé lett gyásznapon, áv hó 9-én történt.
A pusztai vándorlás 40 esztendeje alatt, minden évben, ennek a napnak (tisa beávnak) előestéjén, Izrael egész gyülekezete sírszerűen vetette meg ágyát, mert nem tudhatták, ki lesz az, aki nem kel fel másnap virradóra. Még amikor reggel felébredtek, sem tudhatták biztosan, hogy azt az évet túlélik-e, vagy sem. Néhány éjszakára visszafeküdtek sírszerű ágyaikba, egészen áv hónap 15. napjáig. Amikor azután meglátták a teliholdat, biztosak lehettek, hogy életre választattak ki abban az esztendőben. Ezért a túlélők nagy örömünnepet ültek.
A hagyomány szerint áv 15-ét a negyven éves pusztai vándorlás minden évében megünnepelték. Az utolsó esztendőben úgy, hogy Isten megbocsátott néhány embernek, és így ők tartották meg a vigasságot.
Így lett a néphagyományban áv 15-e a megbocsátás emléknapja. Hasonlóan a Jom Kipurhoz, melyben – a zsidó hit szerint – a Mindenható dönt az ember sorsáról az elkövetkezendő esztendőre. Megbocsátunk embertársainknak, hogy Ő is megbocsásson nekünk.
A két nap szertartásai is erre emlékeztetnek. Hajdan a leányok mindkét nap fehér ruhát vettek fel, ami a tisztaság, az engesztelés és a megbocsátás színe. Kimentek a rétre, a szőlőbe, és körtáncot jártak.
Miért éppen körtáncot?
Tudjuk a zsidó gondolkodás, rendkívül nagy súlyt helyez a szavakra, a szóképekre, és ezek belső, olykor rejtett értelmére. Véleményem szerint a tánc oka talán a következő okra vezethető vissza: a „máchol” szó héberül körtáncot jelent, míg a „máchál” ige jelentése: megbocsát.
Talán bíztak benne őseink, hogy tánccal a „máchol”-lal elérik a „mechilá”-t, a megbocsátást, amely egyébként a Jom Kipur-i eszmevilág egyik alappillére.
Példa erre, hogy, mint írtam, a Talmud szerint ezen a két napon senki sem félt a szemérmetesség szigorú szabályainak áthágásától sem, mert ezek a napok önmagukban megtisztítják az embert.
A Szentély elpusztulása után e nemes szemérmen alapuló örömteli párválasztás szokása megszűnt Izrael közösségében.
És ez addig így marad, – tartják a vallásos zsidók – míg fel nem épül újra a Szentély Jeruzsálemben.
(Radnóti Zoltán rabbi írása)