E héten kezdjük el olvasni Mózes III. könyvét, melynek tartalmi neve Torát Kohanim ( תורת כהנים )- A kohaniták törvényei. Valóban a könyv elsősorban a kohaniták feladatairól, az áldozatok bemutatásáról; és az akkori kornak megfelelő ceremóniákról szól.
Az “Atyák mondásai”-ban olvassuk:
“Három dolgon áll a világ: a Tórán, az istentiszteleten és a jótékonyságon.”
Az istentisztelet a két Szentély idején az áldozatok bemutatásából állt. Az aktust a kohaniták végezték a leviták segítségével. Maga a nép passzív volt. ..
Az áldozatokat a nép vásárolta és a kohaniták végezték a szertartást. Fontos volt, hogy a felajánlás önkéntes legyen.
“Ha égő áldozatot hoz,… szabad akarata szerint áldozzon.” (Lev. 1/3.)
A Szentélyben bemutatott áldozatok központjában az úgynevezett korbán támid (napi áldozat) állt, amit a közösség nevében naponta kétszer, reggel és esthajnalban mutattak be (a mai sáchárit- és minchá imák). Ehhez a mindennapi áldozathoz az egész világ zsidósága hozzájárult fejenként fél sekellel évenként. (A Második Szentély idejének vége felé a kb. ötmilliós zsidó nép 80 százaléka élt a római birodalom területén, Erec Jiszráelen kívül.) A Szentély a világ zsidóságának központja és összefogója volt és az évenként küldött fél sékel kifejezte ezt az összetartozást.
Mint ahogy ma Izrael Állam nemcsak a benne lakóké, hanem az egész világ zsidóságáé.
Voltak egyéni áldozatok is vagy vétek következtében vagy felajánlásként. Ha a vétek Istennel szemben történt (pl.: szombat szegés), az áldozat neve chátát (bűnáldozat). Ha ember ellen vétettünk ( lopás, sértés, stb.), előbb jóvá kellett tenni a bűnt és csak azután hozhattunk ásám (vétek)-áldozatot. Ugyanakkor a káron kívül annak ötödrészét kellett kifizetni a károsultnak. Ez alól nem volt kivétel a főember a “nászi” sem.
“Ha főember vétkezik, a vétek bevallása után hozza meg áldozatát.” (Lev. 4/22.)
A törvény előtt az előkelő és a közember mindenkor egyenlő. A mai “modern” ember szemében az állatáldozat, mint “istentisztelet” furcsának tűnik. De tudnunk kell azt, hogy az állatáldozat az emberáldozat helyébe jött. Az. Ókorban még a klasszikus görög kor előtt elég elterjedt volt az emberáldozat. A Tóra-béli elbeszélés Izsák feláldozásáról azzal végződik, hogy Ábrahám a fia helyett egy kost áldozott Istennek.
Az elbeszélés világos utalás arra; hogy a más népeknél szokásos emberáldozat “utálatos cselekedetnek” számít. A Tóra nyomában az összes próféta élesen kikel az emberáldozat ellen. Így az állatok feláldozása Istennek tulajdonképpen a társadalom haladását jelentette. Mikor Jeremiás próféta ostorozza a népet erkölcsi süllyedéséért, így szól:
“Oltárokat emeltek Ben Hinom völgyében, hogy elégessék fiaikat, lányaikat, mit (soha) nem akartam és nem volt szívemben.” (Jerm. 7/31.)
A Szentély pusztulása után az imák jöttek az áldozatok helyébe. A reggeli és esthajnali napi áldozat helyébe került a sáchárit- és a minchá-ima. A próféta szavai szerint ajkunkkal helyettesítjük az ökröket (az áldozatokat). (Hosea 14/3.)
Az imák, köztük az előírt közösségi imák minden bizonnyal közelebb hozták az embert Istenhez, mint az áldozatok vére. Az előbb idézett Hosea próféta mondta: “Jó cselekedeteket kívánok és nem vágóáldozatokat.” (u.o. 6/6.)
Miként az áldozatokat is “szívből” kellett felajánlani, úgy az imák értéke is az igazi, szívből jövő hittel és érzelmekkel arányos.
A Talmud szerint “az érzelem nélküli ima olyan, mint a test lélek nélkül”. Kétezer éves imarendünk tág teret nyújt az imádkozó embernek, hogy Istenhez intézett fohászai lelke mélyéből fakadjanak.
(Menáchem Meron: Az élő Biblia)